Több mint egy hónappal az amerikai elnökválasztás napja után az eredmény lassacskán hivatalossá válik: a rendszerszintű anomáliák és vélelmezett választási csalások ellenére a demokrata elnökjelölt, Joe Biden lett az Egyesült Államok 46. elnöke.
E hír hallatán azonban nemcsak az amerikai republikánus szavazók gyomra rándult görcsbe, hanem világszerte azon lakosoké is, akik olyan országokban élnek, amelyek kormányzatai nagy hangsúlyt helyeznek a szuverenitásra, a határvédelemre és
elutasítják a külföldről történő nyílt vagy rejtett politikai beavatkozási kísérleteket. Izrael – Magyarországhoz hasonlóan – éppen egy ilyen ország.
Négy évvel ezelőtt a zsidó államban meglehetősen vegyes várakozással tekintettek az akkor megválasztott republikánus elnök, Donald Trump személyére, hiszen a leköszönő demokrata elnök, Barack Obama mondhatni karcos búcsúajándékkal zárta le a közel-keleti partnerével ápolt kapcsolatát.
Anélkül, hogy elvesznénk a határozat részleteiben, igazságtalanságát hűen érzékelteti az a passzus, miszerint még az ikonikus Siratófal sem illeti meg Izraelt.
Az amerikaiak akkori tartózkodása – amely precedens nélkülinek számított – magába hordozta azt az addig ritkán megélt kihívást, hogy a soron következő elnöknek, jelen esetben Donald Trumpnak, hatalmas diplomáciai érzékre, valamint politikai erőforrásokra lesz szüksége ahhoz, hogy helyre hozza a Közel-Kelet legdemokratikusabb államával ápolt viszonyát.
Az egyre erősödő, szintén az Obama-adminisztráció által helyzetbe hozott Irán, valamint Izrael nemzetközi színtéren devalvált arculata ellenére Trump elnök történelmi sikereket ért el nemcsak az USA-Izrael kapcsolati viszonyában, hanem a térség „időzített bombájának” csúfolt szegleteiben is,
ráadásul tárgyalóasztalhoz ültette Izraelt, az Egyesült Arab Emírséget, Bahreint, valamint Szudánt is.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy azzal, hogy Trump kihúzódott az iráni atomalkuból, valamint elismerte a Golán-fennsíkon Izrael fennhatóságát - miközben áthelyezte az Államok nagykövetségét Tel-Avivból Jeruzsálembe -, ismét megteremtette azt az egyensúlyt, amelyre a térségben békére vágyó államoknak oly régóta szükségük volt.
Az említett, s elvitathatatlan geostratégiai eredmények tükrében tehát egyáltalán nem volt meglepő, hogy novemberi 3-án és az azt követő napokban széleskörű csalódottság uralkodott nemcsak Izraelben, hanem a zsidó kisebbségeket magukba tömörítő nyugati nagyvárosokban is.
Amennyiben górcső alá vesszük az alakuló Biden-adminisztráció kulcsembereit, érthetővé válik Izrael részéről az óvatos, aggódó testtartás.
Ugyanis példának okáért a külügyminisztérium, valamint a nemzetbiztonsági tanács személyi összetételét főképp olyan szakemberek alkotják, akik szinte kivétel nélkül az Obama-Biden fémjelezte 2008 és 2016 közti elnöki ciklusban vállaltak munkát.
Ebből adódóan – s természetesen a fősodratú, nyugati nyomás miatt - szintén joggal feltételezhető, hogy az Egyesült Államok nagy valószínűséggel újratárgyalja majd az iráni atomalku feltételeit, továbbá ismét tárgyalóasztalhoz ülhet azzal a Palesztin Nemzeti Hatósággal, amely az elmúlt években nem volt hajlandó elhatárolódni a terrortámadásoktól, s Trump közel-keleti béketervét mégcsak meghallgatni sem volt hajlandó.
Ugyanakkor egy valamit fontos leszögezni: a jelenlegi Izrael a tíz évvel ezelőtti állapotához képest nemcsak katonai, hanem gazdasági értelemben is megerősödött,
míg az Egyesült Államok, úgy látszik, éppen Biden adminisztrációja alatt fog látványosan lejjebb adni a szuverenitást duzzasztó és protekcionista álláspontjából.
Mi több, a térségben uralkodó jelenlegi egyensúlyi állapot - melynek keretében az arab államok felismerték, hogy elemi érdekük egy erős izraeli partnerkapcsolat fenntartása -, egyértelműen felhajtó erővel bír Izrael számára.
S ahogyan azt már korábban is láttuk, Izrael – Netanjáhú vezetésével – már Obamának is tudott nemet mondani, ennél fogva nem áll túlságosan távol az a megállapítás a valóságtól, miszerint tíz évvel ezelőtthöz képest
most nem Izraelnek van szüksége az Államokra, hanem éppen ellenkezőleg: a szabad világ vezető államának meg kell becsülnie az Izraellel ápolt kapcsolatát.
Ebből adódóan kétosztatú konfliktussal kell számolnia Bidennek.
Amennyiben a politikai racionalitást követve kitüntetett figyelemmel lesz a zsidó állam felé, és többé-kevésbé a Trump által kitaposott úton folytatja adminisztrációjának diplomáciai tevékenységét, hamar szembe találhatja magát egyrészről az Obama-féle, bukott közel-keleti politikát preferáló szakembereivel, másrészről a Demokrata Párt szélsőbaloldali szárnyának politikusaival (Bernie Sanders, Alexandria Ocasio-Cortez, Ilhan Omar, Ayanna Presley, Rashida Tlaib), akik kifejezetten antiszemita megszólalásaikról, valamint Izrael ellehetetlenítésével kapcsolatos megnyilvánulásaikról hírhedtek.
A soron következő elnök helyzetén az sem segít, hogy alelnöke, Kamala Harris szemmel láthatóan kerüli ezt a témát, ám valószínűsíthetően ezt sokkal inkább politikai számításból teszi, mintsem meggyőződésből.
Ugyanis amikor tavaly a kamerák kereszttüzébe mégis sikerült szóra bírni Ciszjordániával kapcsolatban,
Harris kimutatta a foga fehérjét, s elmondta, teljességgel ellenzi Izrael miniszterelnökének a terjeszkedéssel kapcsolatos terveit.
Ám akadt olyan pillanat is, amikor az Amerikai Zsidó Bizottság ülésén aggodalmának adott hangot az izraeli emberi jogi helyzet miatt is.
A sok találgatás közepette van, ami biztosra vehető, mégpedig az, hogy Joe Bidennek előbb vagy utóbb le kell majd tennie a garast valamelyik stratégia mellett.
- Amennyiben az erős és stabil izraeli kapcsolatok megtartását célozza meg, borítékolható ellenállásba fog ütközni a párton belül, ugyanakkor könnyedén előfordulhat az is, hogy
- A pártpolitikai feszültségek elkerülése érdekében tett Izrael ellen irányuló barátságtalan lépésekkel komoly diplomáciai hullámokat fog verni, amelyek nemcsak a térség stabilitását veszélyeztethetik, hanem a világszerte kiélezett muszlim-zsidó szembenállás felerősödését is előidézhetik.
Ebben a helyzetben szinte teljesen mindegy, hogy a Biden-adminisztráció közel-keleti stratégiája milyen előjelű lesz, egyvalami leszögezhető: Trump sikereit minden bizonnyal meg sem fogja tudni közelíteni, ami akár hatással lehet a 2024-es elnökválasztás kimenetelére is.
A szerző a Századvég vezető elemzője
