Nehéz időszak elé nézünk. Mi, magyarok és úgy általában Európa egésze is. A szankciók és a háború jégre viszik az európai gazdaságot, nincs menekvés, gazdasági, élelmezési, társadalmi krízis vár ránk.

Fájni fog.

Az egzisztenciális aggodalom tapinthatóvá vált egész Európában. Az itt-ott fellángoló tüntetések azt jelzik, hogy kezd betelni a pohár. Persze a többség még mindig abban reménykedik, hogy a választott és kinevezett vezetőink találnak kiutat, csak türelmesen kell várni. Nem akarják tudni, hogy a válság éppen az említett vezetők miatt alakult ki.

A rosszat sejtető hírek azonban gyorsan körbejárják a kontinenst: ha maradnak a szankciók, akkor maradnak a magas energiaárak, ennek pedig gazdasági összeomlás lesz a vége.

Legalábbis itt Európában. Igen, Oroszország és Nyugat-Európa egyszerre és nagy lendülettel, pofával előre vágódnak neki a betonnak.

Nem egyszerű gazdasági visszaesés következik, nem az amúgy impozáns teljesítőképességi adatok karcsúsodnak el. Nem, ami most jön, arra nem volt példa a negyvenes évek óta Európában.

Megfeneklik a gazdaság, általánossá válik a nélkülözés, a munkanélküliség, a gyárbezárások, a leépülő iparágak, és a nehézségek begyűrűznek a nyugati országokba is. Hirtelen, átvezetés nélkül lesz semmivé az az anyagi biztonság, amely eddig meghatározta az életünket.

És lépjünk túl a baloldali propagandán. A jóléthez a magyaroknak is volt alkalmuk hozzászokni, az elmúlt 10 évben különösen jó időszakot éltünk meg. Forrásbőségben fürdött a magyar gazdaság, az építőipar pörgette a számokat, munkanélküliség nagyjából akkora arányú volt, amekkora része a társadalomnak nem akart dolgozni.

Ez egy jó kör volt. Nagyon megszoktuk, hogy előre megyünk, és nem hátra. Az emberi természet része, hogy könnyen megszokja a jót, a rosszat ezzel szemben sokkal nehezebben. Pedig most jó lenne hozzá szokni a gondolathoz, hogy a nincs időszaka jön. Nem csak idehaza, hanem az egész Európában is.

A jó és rossz, ínséges és bőséges, háborús és békés időszakok ciklikus váltakozása azonban normális. Csak elhitettük magunkkal, hogy ez az aranykorszak, amely a második világháború óta tart, az örökké így marad.

Önámítás volt. Semmi nem tart örökké. Csak Isten. Minden más mulandó, a jólét főként.

Most pedig egy nehezebb időszak következik, ahogy már korábban is átélt nehézségeket az európai ember. Gazdasági válságok, szegénység, vírusok, ragályok, háborúk, pogány hordák dúlása, korábban is voltak hasonlók. Sőt! Ha jobban belegondolunk, akkor a nagyapáinknak két világháborúból is kijutott. Kettő, azaz kettő darab világégés, egymástól mindössze húszévnyi távolságra.

Akit teszem azt 1914-ben, tizennyolc évesen ért Ferenc József Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam kezdetű bejelentése, az egy trianoni katasztrófa után 45 évesen még jó eséllyel pályázott arra, hogy újra a frontra vezénylik. Hatvanegy-két évesen pedig harcolhatott az ÁVH-s gazemberekkel és a szovjet katonákkal. Már ha nem vitték el korábban a Gulágra.

Mindez egy rövidke időszak alatt történhetett meg egy ember életében. Talán a legtöbbünk nagyszüleinek vagy dédszüleinek az életében. Életük legnagyobb válsága a kommunizmus volt, hogy egy embertelen rendszerben kellett leélniük életük legszebb éveit. Na, az tényleg katasztrófa volt.

Szóval Európa és az európai ember kibírt már sokkal nehezebb időszakokat is annál, mint ami most következik.

Volt, hogy egyáltalán nem volt az országban fűtőanyag és élelem. A németek és a szovjetek egymás után raboltak ki minket, kolera és egyéb nyavalyák tizedelték az életben maradt lakosságot. Mégis itt vagyunk. Erősebbek vagyunk, mint az elmúlt 100 évben bármikor.

Nem mellékes az sem, hogy Németország férfilakosságának a színe java pusztult el a csatatéren, lebombázták az egész országukat, aztán némi segéllyel megtámogatva a nem kommunista része egészen szépen kipendült néhány évtized alatt. Ez is az emberi – az egészséges emberi – természet része. Hamar regenerálódunk.

Most egy kicsit más a helyzet. Nem, valójában teljesen más a helyzet. Hogy a népszerű baloldali közgazdászok kedvenc szófordulatát idézzem az Orbán kormány gazdasági sikerei magyarázataként: alacsony a bázis.

Nagyon lent van az európai népesség, Európát végletesen legyengült állapotában éri utol a válság. Innen nehéz lesz helyre pattanni. Erre nem voltunk felkészülve. Túlságosan is hozzá vagyunk szokva, hogy a csapból olcsón jutunk tűzforró vízhez, online rendelhetünk ételt, még csak találkozni sem kell a futárral.

Igazából nem a válságok lettek nagyobbak, mi lettünk sokkal gyengébbek. Ez már a migrációs válság alatt kitűnt. Még nem volt olyan Európa történetében, hogy a kontinens ennyire könnyen megadja magát a hódítóknak, hogy minimális ellenállás kifejtésére is képtelen legyen.

Igen, az ellenállóképességünk fejlődött vissza, az immunitásunk gyengült le. Az a tünet része, hogy annak a veszélye, hogy holnaptól nem lesznek fűtött medencék, fűtött tömegközlekedési eszközök, esetleg sorba kell állni a boltban, az komoly pszichés próbatétel elé állítja Európa lakosságának többségét. A városiakat különösen.

Idegtépő gondolat az, hogy le kell mondani a jólét dolgairól, esetleg nélkülözni fogunk. Pszichésen lettünk gyengébbek. A válság az ajtóban topog, és nem tudunk elbújni előle. Ránk tör, fenekedik ellenünk, nincs hova elszökni. A világ olyannyira globalizálódott, hogy a válság is mindenhol utolér.

A válság nem politikailag korrekt műfaj, nem lehet belőle biztonságos tereket létrehozni, ahova nem nyúlhat utánunk.

A most következő válság lelki és pszichés természetű.

És mint az ilyen megbetegedésekből általában, csak úgy lehet kikecmeregni, ha lelkileg feltápláljuk magunkat.

A jövő kérdése ezért az, hogy Európa képes magát lelkileg újra megerősíteni, vagy hagyja, hogy elemésszék az ellenségei.