Kinek szól, milyen kérdésre válaszol a Nemzeti blokk?
Az elmúlt 12 évben a baloldali–liberális értelmiség többféle magyarázattal állt elő arra vonatkozóan, hogy miért sikeres Orbán Viktor, miért stabil a magyar kormány, és miért szerzett két különböző választási rendszerben is egymás után három alkalommal kétharmados parlamenti többséget a Fidesz–KDNP. Amire tőlük futotta, az a „hibrid rezsim” és a „maffiaállam” fogalmának bevezetése a közbeszédbe, vagyis a diktatúrázás és a korrupciós vádaskodás – ennyit a legendás szürkeállományukról.
Tegyük ehhez hozzá, hogy a Fidesz 2006 ősze óta minden országos szavazást megnyert, az összeset: négy önkormányzati, három országgyűlési, ugyanennyi európai parlamenti választást és két népszavazást is. Orbán Viktor egyhuzamban való tizenkét éves kormányzása már nemcsak a Bethlen István nevéhez kötődő 1921 és 1931 közötti konszolidáció tíz évét haladja meg, de ha ehhez hozzászámítjuk első, ezredfordulós ciklusát, akkor Tisza Kálmán 1875 és 1890 között felállított tizenöt éves rekordját is megdöntötte. Utóbbiak erős cenzus és nyílt szavazás mellett nyertek választásokat, Orbán Viktor viszont modern, demokratikus körülmények között szerez többséget választásról választásra.
Ebből gondolom, hogy azok a magyarázatok, amelyek kívülről születtek, és a diktatúra diskurzusát folytatják, használhatatlanok, ráadásul szellemileg is nagyon restek.
A Nemzeti blokkot tehát mindenkinek ajánlom, aki belülről szeretné megérteni a Nemzeti Együttműködés Rendszerének vitathatatlanul sikeres működését.
G. Fodor Gábor, az előszó szerzője a forradalmárok zsebkönyveként hivatkozik a könyvre. Forradalomra készülünk, vagy már benne menetelünk?
Szerintem benne vagyunk, abból a szempontból biztosan, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere a korábban uralkodó politikafilozófiai paradigmával gyökeresen szakított, amikor egyfelől leszámolt a posztkommunista időszak politikafelfogásával (szakértői kormány, válságkommunikáció) és az azon alapuló működésmóddal is (IMF-hitelfelvétel, segélyezés, „merjünk kicsik lenni”).
Ezzel szemben gondolatilag és a kormányzás tekintetében is rendszerteremtő, sőt szerintem korszakalapító újdonságot hozott, amikor elkezdte a belülről vezérelt Magyarország történelmi küldetését végrehajtani. Ehhez kellett a nemzeti önállóság számos eszközzel való védelmezése (határvédelem, patrióta gazdaságpolitika, haderőfejlesztés), valamint egy olyan társadalomfilozófia gyakorlati végrehajtása, ami a nemzeti összetartozáson, a munkán és családon alapuló élet rendjét stabilizálja. Ez utóbbit nevezem a nemzeti integráció programjának.
Olvasás közben számomra sokkal inkább azt az érzést keltette a kiadvány, mintha egy vonalvezetőt tartanék a kezemben, egy olyan könyvet, amely a huszadik század eseményei, harcai és a jelen valósága közötti összefüggéseket magyarázza el. Ez volt a cél?
A könyv valóban gyakorlati útmutató, a 21 című zsebkönyvsorozatban jelent meg, ami G. Fodor ötlete volt, ezért is ő jegyzi a megtisztelő előszót. A narancsszínű könyvecske belefér egy farmerzsebbe, pár óra alatt el lehet olvasni, elkezdhető a buszmegállóban, és szamárfület hajtva az oldalára letehető, ha hazaértünk. A 20. század nagy törésvonala, amely a nemzeti és nemzetközi erők között húzódott, és részben-egészben megfeleltethető a jobb- és baloldal ellentétének, illetve a kommunisták és antikommunisták küzdelmének, a 21. században is velünk van, csak már más formában. Most globalisták és lokalisták, EU-föderalisták és nemzetállami szuverenisták csapnak össze. Törésvonal nem vész el, csak átalakul.
G. Fodor Gábor normatív lényeglátónak, a rendkívüli politikatudomány fejedelmének nevezi Önt. Ez egy igazán nagy elismerés egy idősebb pályatársától. Az igazi elismerés azonban mégis az, ha az elméletből politikai gyakorlat lesz. Halló fülekre találnak a politikaformálás frontján Békés Márton szavai?
Talán az egyetlen vagyok, aki G. Fodor Gábor könyveiről megjelenésük sorrendjében rendre írt, most pedig már jó másfél éve dolgozunk együtt. Amit ő „kormányzástudás"-nak nevez, és a tavaly megjelent Az Orbán-szabályban az „igazsághoz társított többségnek” tart, az ebben a könyvben más formában kerül elő, úgy mint konszenzusos hegemónia és jobboldali történelmi blokk. Mindkettőnkre jellemző az is, hogy a balliberális értelmiséggel ellentétben nem azzal az igénnyel írunk, hogy a politikai döntéshozatal legfelsőbb fórumáról halljuk magunkat visszhangozni.
A jobboldali kormány egyébként sem azért sikeres, mert hallgat az értelmiségre, hanem azért, mert nem.
A szellem és a politika, ha tetszik, a Kommentár és a kormányzás nem hierarchikus, hanem mellérendelő viszonyban vannak: a politikus a bőrét viszi vásárra, döntéseket hoz, amelyekért felelősséggel tartozik. A nemzeti-konzervatív közösség feladata pedig nem a kispadról való beleszólogatás, hanem a kulturális klíma alakítása. Ez nem kevésbé felelősségteljes munka, ráadásul ez tudja korszakba ágyazni a rendszert. A 2018. februári Tihanyi téziseknek nem igazán volt visszhangja, de figyelemre méltó gondolatokat olvashatunk benne. Az 5. pontja így szólt: „A szellem emberei támogassák a cselekvés embereit”. Ez különösen a küszöbön álló választás idején aktuális, mindannyiunknak.
Gramsci újrafelfedezését említi több helyen. A baloldali filozófus jobboldali felfedezése azt jelenti, Önt idézve: a társadalomban az addig ismert törésvonalak nemcsak flexibilisekké váltak, de politikai képviseletük is átrendeződött. Áttevődnek a törésvonalak? A mai jobboldal képes egykor baloldalinak gondolt politikákat képviselni?
Antonio Gramscitól életrajza alapján egy nemzeti-konzervatív gondolkodású ember első – és talán sokadik – látásra idegenkedik, pedig korunk progresszív Kulturkampfjának orvosságaként többnyire különböző vérmérsékletű jobboldaliak (Alain de Benoist, Thierry Baudet, Benedikt Kaiser) szoktak rá hivatkozni.
Gramsci a 20. század legeredetibb marxista gondolkodója volt, akit azonban – újabb érdekes fordulat – sokan nem fogadnak el saját táborában, mert a marxizmus legfontosabb történetfilozófiai alapvetését megfordította. Nem a gazdasági alapnak adta mechanikusan az elsőbbséget, hanem minimum dialektikus egységben kezelte a társadalmi-kulturális „fölépítménnyel”, ha nem rögtön annak alárendeltjeként. Gramsci fogházban vezetett feljegyzéseit egy eljövendő „népi-nemzeti” párt/mozgalom kialakulásának reményében írta, és a leninista puccstaktikával szemben felismerte a „kulturális hegemónia” megszerzésének fontosságát.
Az, amit a Börtönfüzetekben leírt, ma a jobboldal számára jelent sorvezetőt, különösen, hogy példáit a katolikusok népegyházi szervezetéből merítette. A Gramsci-bumeráng tehát csak visszatért hozzánk. S egyébként is: miután a baloldal a neoliberalizmus kedvéért elárulta a munkásosztályt, manapság pedig a progresszív kulturális napirendet követve még le is nézi a földrajzi, biológiai, kulturális határokhoz ragaszkodókat, semmi sem tántoríthat el minket attól, hogy ha már a társadalompolitikában bejött, akkor intellektuálisan is a KRESZ-hez igazodjunk: Jobbra tarts, balról előzz!
A törésvonalak kapcsán arról ír, hogy az Orbán-koalíció a korábbi törésvonalak szétfeszítő tendenciáit megszünteti, és egy olyannal írja felül őket, amely a közös nemzeti identitás mentén egyesít. Hogyan oldódnak fel a korábbi feszültségek? Az egy nemzethez tartozás felülírja az egyes társadalmi csoportok között létrejött/létező törésvonalakat?
Minden olyan társadalmon belüli ellentét, amely az elmúlt években a nyugati progresszió miatt kiélesedett, széthasítja a társadalmat, és elválasztja egymástól az embereket. Gondoljunk csak a metoo-hisztériára, a Black Lives Matter fordított rasszizmusára, az LMBTQ-lobbi következményeire vagy akár az olyan, itthon szerencsére még ezoterikusnak számító dolgokra, mint az interszekcionalitás, a kritikai fajelmélet, a woke-ideológia vagy a transzidentitás.
A választásokkal együtt tartott gyermekvédelmi népszavazás, teszem hozzá, arról szól, hogy mindez ne válhasson idehaza is mainstreammé.
A baloldal szétválaszt, a jobboldal egyesít.
A magyarországi ellenzék soraiban előfordul olyan párt, amelyik antiszemita és cigányellenes, és olyan is, amelyik megfosztaná a határon túli magyarokat szavazati joguktól. Az élére állt aktuális messiás pedig minden társadalmi csoportot vérig sértett már (fogyatékkal élők, nők, nyugdíjasok, vidékiek).
Ezzel szemben a Fidesz–KDNP mögött álló horizontális társadalomfilozófia a nemzetbe akarja integrálni a társadalom egészét, nem téve semmiféle különbséget a magyarok között. Nekünk szerencsénk van: a magyar nemzeteszme a világ legdemokratikusabb jelensége, mert mindenki beletartozik, aki önkéntesen vállalja a magyarság sorsközösségét.
Ha már szóba került a jobb- és baloldal. „A jobboldali pártok meg akarták oldani a nemzet problémáit, a baloldali-liberálisok számára viszont a nemzet maga volt a probléma” – írja. Magyarországnak története során progresszívekből, baloldaliakból, liberálisokból és kommunistákból is olyan politikusok jutottak, akik egyértelműen a „Bárhol” embertípushoz tartoztak. Mindig nemzetköziek, sosem nemzetiek. A szomszédos országokban a kommunisták között, a rendszerváltás után pedig a baloldaliak és a liberálisok között is voltak nemzetiek. Magyarországon elvétve fordultak elő nemzeti érzésűek a baloldalon. Miért alakult ez így?
A kommunista diktatúra idején ez az együttható egyértelműen visszavezethető volt a II. világháború győztes–vesztes felosztására, ahol a környező országokból álló restaurált kisantantgyűrű (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) egyöntetűen a győztesek közé került, Lengyelországgal együtt. Mi viszont mint „utolsó csatlós” velük ellentétben el voltunk tiltva a nacionalizmustól.
Kelet-Németország külön eset: ott az egyik SS-páncélgránátos hadosztály után az NDK néphadserege használta indulóként a Florian Geyer Liedet… A Rákosi-éra dózsás–petőfis komcsi népieskedése után a Kádár-rendszer azt tanulta meg 1956-ból, hogy a nemzeti érzelmet nem szabad szítani, hiszen az – és ebben nem tévedtek – forradalmi erőt jelent. Mindehhez persze hozzájárult az, ami a kérdésben is benne foglaltatott: a hazai kommunista pártelit eleve antinacionalista volt, nemcsak a diktatúra működtetőjeként, hanem már illegális pártmunkás és „spanyolos” internacionalista vagy moszkovita korában is.
De a progresszív értelmiségiek se voltak jobbak: száz éve a mitikus Nyugathoz való „ha törik, ha szakad” felzárkózás a céljuk, nemzeti sajátosságokat, külön magyar utat, szerves nemzeti fejlődést nem ismernek. Bár, tegyük hozzá: az 1900-as években ezt még olyan tudós egyetemi tanároktól, lapszerkesztőktől lehetett hallani, mint Jászi Oszkár, ma meg itt van nekünk Fekete-Győr András, aki kádban fürdeti az elektromos rollerjét.
Egy helyen azt írja, hogy két ütemben ment végbe a rendszerváltozás Magyarországon. Valóban megtörtént a rendszerváltás? Egy korábbi cikkében a kommunista dinasztiákról írt, arról, hogy az egykori káderek gyermekei most irányító szerepet követelnek maguknak. Ez számomra még mindig azt a veszélyt vetíti elő, hogy a korábbi garnitúra tovább menti a hatalmát a gyermekeinek és unokáinak. Nem mellékes, hogy a „Bárhol” attitűd is továbböröklődött a hatalomra jutás igényével együtt.
Teljesen egyetértek, és ha már előbb szóba került, hozzuk fel, hogy Fekete-Győr András annak a Fekete-Győr Endrének az unokája, aki 1969 és 1981 között Heves megyét vezette, végül pedig egy korrupciós ügybe bukott bele, amikor kiderült, hogy a megyei házgyárral építtetett galyatetői nyaralójába elektromos szaunát.
Unokája egyébként egyszer elmondta, hogy szerette a nagypapát, akinek az emlegetett mátrai házában gyakran megfordult gyermekkorában. Talán még szaunázott is. Mindezzel természetesen semmi gond nincs, csak lássuk azt, hogy ő sem zöldmezős beruházás: tud róla, vagy sem, de ott van mögötte a nagyhatalmú kommunista pártfunkcionárius nagypapa, valamint az impexes szülei gazdasági, kapcsolatrendszert illető és kulturális tehetetlenségi nyomatéka. Beszédei alapján arra következtethetünk, hogy szerinte neki von haus aus alapon jár a hatalom, felhatalmazottságérzésénél pedig már csak sértődöttsége nagyobb, hogy jelenleg nem uralkodhat.
De mondok más példát: két éve egymás mellett álló képpel tűzte címlapjára a Jelen hetilap Dobrev Klárát és Donáth Annát. Fekete-Győrrel szemben nekik előkelőbb a dinasztikus származásuk: Gyurcsányné – mint tudjuk – Apró Antal, a Momentum új elnöke pedig Donáth Ferenc egyenesági leszármazottja. Külön izgalmas, hogy Apró és Donáth pártélete nem kevesebb mint 17 éven keresztül párhuzamosan haladt: az 1930-as évekbeli illegalitástól kezdve egészen 1956-ig. Sőt, mialatt Apró az állampárt legfelsőbb vezetésének tagja volt, Donáth a Rákosi-titkárságot vezette 1948-tól 1951-ig.
A rendszerváltoztatás idején az „apák és fiúk” felvetése hangos botrányt okozott, ma már nem számít különlegesnek megállapítani a nagyapák és unokák kontinuitását. A leszármazottak azonban továbbra sem érzik szükségét, hogy ilyen pedigrével ne szónokoljanak alkotmánypuccsról, Magyarország megbüntetéséről, vagyonelkobzásról, légtérzárról, börtönről. Pedig SS-tisztek unokáitól se vennénk jó néven, ha Izrael-ellenes tüntetéseken vennének részt.
Mindez azonban nem jelenti a rendszerváltoztatás meg nem történtét: bár a nemzeti-demokratikus folyamatot 1990 és 2010 között a posztkommunista–liberális erőknek sikerült eltéríteniük, 2010–2012-ben befejeződött.
Viszont a családi hálózatok sértetlenek, az informális hatalom és a kiterjedt kapcsolatrendszer megmaradt, s mint látjuk, a két nevezett ellenzéki politikusnő révén a pártok irányításában (Demokratikus Koalíció, Momentum) és az uniós körök ellenséges informálásában aktiválódnak is (mindketten az Európai Parlament tagjai). Röviden: a háborúk, forradalmak, rendszerváltások ellenére van itt egy jól meghatározható kör, amelyik feljogosítottnak érzi magát arra, hogy Magyarország irányításában részt vegyen – akár nyílt politikai eszközökkel, akár a gazdasági háttérből, akár a kultúra területére visszahúzódva. 2022 tavaszán ismét próbálkoznak.
Jelenleg a nemzeti és a nemzetközi erők között zajló háború (a versengés nem fejezi ki azt az intenzitást, amellyel egymást felőrölni akarják) korát éljük. Néha úgy tűnik, hogy a lokalisták jelentős hátrányból küzdenek, a globalistáknak kedveznek az erőviszonyok, és úgy általában a korszellem is. Érdemes ilyen helyzetben még ellenállni? Nem egy mindent elsöprő árhullámot akarunk feltartóztatni?
A történelem azt mutatja, hogy szorongatott helyzetben teljesítünk igazán jól, és a levert forradalmaink (1848, 1956) vagy az elhalasztott rendszerváltásaink (1989) után húsz-harminc évvel végül érvényt szerzünk nemzeti közakaratunknak (1867, 1990, 2010). Az sem újdonság, hogy csak magunkra számíthatunk. Eleinte ijesztő, de aztán felszabadító érzés rájönni, hogy egy hopi indián mondással szólva, mi vagyunk azok, akikre vártunk.
A nyomás, különösen a háború árnyékában, óriási, s miközben a nagy nemzetek akár történelmi bűnöket is megengedhetnek maguknak, addig mi kisebb hibákért is a létünk veszélybe kerülésével fizetünk.
Csak stabil kormányzás, tapasztalt vezetés és óvatos következetesség lehet a segítségünkre – Orbán Viktorra márpedig ezek mind jellemzők. Amíg ő van a hajóhídon, aki viharlátott, ismeri az irányt, és szereti a hajóját, a rajta utazókkal együtt, biztonságban érzem az országot és az összmagyarságot is.
Április 3-án, aki a Fideszre szava, a békére szavaz, a felelős döntés: Orbán.
Amikor a történelmi blokk létrejöttéről írtakat olvastam, felötlött bennem, hogy ha ennyire egyszerű a titok megfejtése, akkor az ellenzék miért nem áll a választók elé egy olyan ajánlattal, amely versenyképes a Fidesz programjával szemben?
Semmiképpen nem egyszerű: időbe és fáradtságba telik. Orbán Viktor 1987-es szakdolgozatát Gramsci alapján a lengyel ellenzék megszerveződéséről írta, majd a következő évben a Századvég folyóiratban konzulense, Fellegi Tamás Gramsci-szakértővel együtt publikált egy tanulmányt, aminek a címe „Új hegemónia” volt.
Ha innen nézzük, akkor 2022-ig igencsak „hosszú menetelés” vezetett, de a Fidesz 2002 utáni újjászervezése is egy-két évtized alatt érett be. Nincs instant megoldás, politikai barba-trükk, azonnal oldódó exportideológia. A Fidesz, úgy értve, mint ’89-es nemzedék, politikai garnitúra és kormányzópárt, szerves utat járt be, amelyhez kellett a Bibó-szakkollégium, az 1989. június 16-i beszéd, az 1996-os jobbkanyar, a „polgári kormányzás” négy éve, a nyolc ellenzékben töltött esztendő néppártstratégiája, valamint az elmúlt 12 év rendszerteremtése. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy mindez majd elenyészik, és nem épült bele már most mélyen a magyar politikai kultúrába, a közgondolkodásba és a társadalmi tapasztalatba, sőt az elvárásokba.
Orbán Viktor ugyanannyi időt, 16 évet töltött kormányon, mint amennyit ellenzékben, eközben végig önazonos maradt, reakcióideje és kezdeményezőképessége pedig mit sem csökkent, sőt. Ez párját rikító kormányzástudást és intellektuális frissességet jelent.
Nem, hogy Magyarországon, de egész Európában nincs ilyen kvalitásokkal rendelkező, pláne hivatalban lévő vezető. Ez nem a véletlen műve, hanem az övé.
A Fidesz történelmi blokkot hozott létre, ez a kurzus sikerének a kulcsa. Milyen veszélyek fenyegetik ezt a sikert? Mitől kell megóvni ezt az egységet? Milyen hibát követhet el a magyar jobboldal?
A történelmi blokk nem más, mint egy tartós társadalmi többség létrejötte, amit én Orbán-koalíciónak nevezek. Elég megnézni a felméréseket, és rögtön látjuk: a Fidesz jó ideje minden társadalmi szegmensben a legnépszerűbb párt. Azt pedig az elmúlt húsz év alapján tudjuk, hogy a különféle társadalmi csoportokat politikai eszközökkel képes összetartani (polgári körök, Békemenet, népszavazás, nemzeti konzultáció), sőt olyan jövőképpel rendelkezik, amely össznemzeti szinten fogható. A „polgári Magyarország” álma sem a múlté: annyi történt, hogy az ezredfordulós polgári platform már össztársadalmi talapzattá szélesedett.
Mindennek őrzése-fejlesztése a hazai jobboldali tábor feladata, amelyhez úgy látom, hogy két dolog kell. Egyfelől tovább működtetni azt a jobboldali törzsszövetséget, amelyben minden nemzeti erő – a régi vágású kereszténydemokratáktól az új típusú nacionalistákig és a szabadelvűektől a konzervatívokig – megfér egymással, anélkül, hogy autonómiáját feladná, másfelől megőrizni a lázadó pozíciót, hiszen egy egész világgal állunk szemben. Harca fel!
