Itt van például a jászberényi Jász Múzeumban őrzött elefántcsont kürt, amit „Lehel kürtjének” tartunk. A nyugati harcokat vezető Árpád-dédunoka Lehel, akit a magyar vereséggel végződő második augsburgi csata (955) után fogtak el, ezzel verte fejbe halálosan Konrád herceget, I. Ottó német-római császár vejét, miután belefújt, és a magyar hitvilágra jellemzően annyit mondott neki: „Előttem fogsz menni, és szolgálni nekem a másvilágon” – ahogyan Kálti Márk a Képes Krónikában feljegyezte.
De a legkorábbi, írásban fennmaradt magyar trágárkodás szintén a németekkel vívott harcokra utal! Ez az 1479-es Dubnici Krónikából való, és valójában egy 1370 körül íródott műből átvett idézet, ami a Nagy Lajos-korabeli magyarok egyik hadparancsát örökíti meg. A nyelvemlék így szól: „Egy németet se fogjanak el, hanem mindnyájukat részegítsék meg a halál poharából”. Ennek elhangzása után „a magyarok vészes kardot villogtatva fejük fölött” a következőt mondták, frászt hozva a svájci zsoldosokra:
Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket.
Ez az elán később sem hagyott alább, sőt egy évszázad múlva egyenesen stratégiai kérdéssé vált a közép-európai térségtől távol tartani a mohó nyugati birodalmat. Mégpedig magyar vezetéssel.
ÖNÁLLÓ KÖZÉP-EURÓPA
Mátyás uralkodása idején (1458–1490), vagyis a 15. század második felében volt a leghevesebb a Német-római Császárság és az akkor a Csehországtól Havasalföldig és az Adriai-tengertől a Vereckei-hágóig terjedő közép-európai Magyar Királyság és társországai közötti szuverenitásküzdelem.
Röviden azért, mert Mátyás király elsődleges céljához, azaz az oszmánok elleni küzdelemhez III. (Habsburg) Frigyes császár vonakodott hozzájárulni, sőt igyekezett az országot birodalmi függőségbe vonni. Így más megoldás után kellett nézni, vagyis önerőre támaszkodni:
- először létrehozni egy központosított nemzeti királyságot, biztos jövedelmekkel és állandó hadsereggel, aztán
- ennek területét megnövelni (Észak-Bosznia, Kelet-Ausztria, Morvaország) és szövetségeseket keresni (békekötés a lengyelekkel, Nápolyi Királyság, szerb határvédők, vlah fejedelemségek), majd
- így eléggé megerősödni ahhoz, hogy a nyugat felől érkező német hegemóniával és a délről jövő török invázióval egyszerre lehessen felvenni a harcot.
Mátyásnak tehát a hátát is állandóan biztosítania kellett, ezért aztán az 1477-es gmundeni–korneuburgi békeszerződésben nemcsak cseh királyi címének császári elismertetését csikarta ki, hanem százezer aranyforintnyi kárpótlást is. Sőt a cseh királyi esküjét dokumentáló, a császárnak szóló hűségreverzálisba biztos, ami biztos beleíratta, hogy a „Magyar Királyság mindig teljesen mentesült és mentesül a szent birodalomtól” (regnum hungariae, qui ab ipso sacro imperio prorsus exempti semper).
A német-római császár és a közép-európai magyar király közötti ellentét igen mélyen gyökerezett. Amint a Mátyás udvarában járó Bonfini feljegyezte, ehhez „járul a magyar és a német szokásainak nagy különbözősége s a velük született, örökös gyűlölet. Mátyás ugyanis természeténél fogva bőkezű és nemeslelkű, […] kiben roppant lelki nagyság, a veszedelmekre és a nagy tettekre mindig kész lelkület lakozott. Frigyes császár ellenben nemcsak takarékos és józan, de kapzsi is volt, s inkább pénzre, mint tisztességre vágyó; […] sohasem indult fel a keresztény világ nagy érdekeiért. […] inkább mindent elveszített, semhogy ládájából pénzt vegyen elő, mert jobban kímélte a pénzt, mint szövetségeseit”.
Öt évszázad alatt mintha semmi sem változott volna: jókedvű harc és humortalan machináció, magyar virtus és német fösvénység, itt a keresztény értékek védelme, ott a szűk látókörű birodalmi önzés.
Mátyás 1481-ben a brandenburgi választófejedelemnek büszke reálpolitikusként egyenesen kikötötte, hogy „Magyarország mindig szabad ország volt és a birodalommal kapcsolatban soha sem állott. Rang tekintetében a császárt magasabb állásúnak ismerjük el; de az uralkodói hatalom szempontjából magunkat vele egyenlőknek tekintjük, annyira egyenlőknek, hogy tőle egyáltalán nem félünk és miként eddig nem féltünk félni ezentúl sem fogunk”. Legfőbb szövetségesével, magával a pápával levelezve pedig azt is megírta, hogy ha Frigyessel háborúra kerül sor, akkor az „nem első győzedelmes háborúnk lesz”.
Nem a levegőbe beszélt: az 1470-es években érzékeny veszteségeket okozva, az osztrák örökös tartományokhoz tartozó területeket foglalt el (Alsó-Ausztria egésze, Karintia és Stájerország keleti része), sőt Bécsbe (1485), majd két évvel később Bécsújhelyre is győzedelmesen bevonult, amivel Ausztria hercege lett. „S nyögte Mátyás bús hadát, / Bécsnek büszke vára” – amint Himnuszunk szól.
Bajcsy-Zsilinszky Endre – akire még visszatérünk – Mátyásról írott könyvében (Mátyás és birodalma, 1939) Frigyes császárt „otromba, szűkagyú és nyúlszívű európai műtekintélynek” nevezte, szemben a harc közben többször is megsérülő (!) nagy formátumú reneszánsz fejedelemmel. Tegyük hozzá: a Mátyás királyi bandériumához tartozó legendás Fekete Seregben minden közép-európai nép fia szolgált, és vezérei is a helyi nemzetekből kerültek ki (Dabiš Černahora, František Hag, Jan Haugwitz, Kinizsi Pál, Magyar Balázs, Szapolyai János, Wilhelm Tettauer, Jan Zeleni).
A nagy király legendáját építeni kezdő gróf Zrínyi Miklós éppen ezért traktátusa (Mátyás király életéről való elmélkedések, 1656/57) végéhez egy horvát nyelvű verset csatolt, s beleírta, hogy „látja most mind az egész világ, hogy a magyar nyavalyája nem csak magáé, hanem közönséges”. Vagyis térségünkben másokat is érint.
NEMZETI ELLENÁLLÁS
Petőfi republikánus költeményei közül jól ismert az, amelyik 1848 májusában a császári szándékok ellen íródott, nem kevés forradalmi népiességgel:
Mit nem beszél az a német, Az istennyila ütné meg! Azt követeli a svábság: Fizessük az adósságát.
Foglalod a kurvanyádat, De nem ám a mi hazánkat!... Hadat nekünk ők izennek, Kik egy nyúlra heten mennek.
Ebben hiánytalanul megvan minden, amit Bonfini 350 évvel korábban már megírt Frigyes császár kapcsán:
a mindenkori német birodalmiság arroganciája, kisstílű spórolása (sparen) és nevetséges gyávasága. Meg persze az örök magyar Ludas Matyi tökössége.
Petőfi kora után nem telt el száz év, és újra ugyanaz a geopolitikai konstelláció állt fönn, ami már Mátyás korában is: nyugatról német birodalmi terjeszkedés, keletről egy másik hódító impérium tolakodása, közte az őslakos közép-európai népek egymás ellen kijátszott övezete. A nagy kérdés ismét az volt, hogy ki tudja s milyen elvek alapján megszervezni őket egy közös közép-európai önvédelmi zónává. Erre több különböző terv is létezett, melyek kovácsai a Harmadik Birodalom felől érkező fenyegetést ugyanúgy látták.
A hitleri terjeszkedés veszélyét gróf Sigray Antal, a konzervatív legitimisták politikai vezetője úgy értékelte, hogy
veszélyesebb fejlődési lehetőséget el sem tudok képzelni, mint egy 75 milliós német birodalom megalakulását, melynek határai nagynémetek szerint a Rábáig és Balatonig terjednének.(Nyugatmagyarország, 1933. április 18.)
A nemzeti radikális Bajcsy-Zsilinszky Endre ugyanekkor ezt írta: „Magyarnak, embernek, katonának: egyaránt förtelem ez a náci forradalom” (Szabadság, 1933. július 9.). Pethő Sándor, a Magyar Nemzet későbbi alapítója pedig már 1932-ben úgy vélekedett, hogy meg kell akadályozni létrejöttét „egy pángermán birodalomnak, amelynek határai nemsokára a Rábáig érnek, hogy onnan átgázolva a közép-európai kis hangyabolyokon, a Drang nach Osten megvethesse a lábát a Dnyeszternél és a Pontusz partjain” (A magyar Capitoliumon).
A békési protestáns szabad királyválasztó dzsentri és a katolikus Vas megyei legitimista gróf között nem is lehetett volna nagyobb a távolság, de ezt könnyedén áthidalta a náci hegemónia elleni küzdelem és a német megszállás heves ellenzése. A híresztelések szerint Bajcsy-Zsilinszky újságjait titokban Sigray tartotta fenn birtokai jövedelméből, de a ’30-as évek „alkotmányvédő frontját” is együtt csinálták végig. Életükben utoljára akkor találkoztak, miután 1944. március 19-én Bajcsy-Zsilinszky fegyverrel fogadta a rátörő Gestapót, Sigrayt pedig – felsőházi mandátuma ellenére – egyszerűen elhurcolták várbéli, Úri utcai házából.
Az elfogottakat először a Duna Gőzhajózási Társaság Széchenyi rakparti pincéjébe vitték, s ott tartották fogva. A nemzeti liberális – a Horthy-korban még voltak ilyenek! – Rassay Károly azt írta visszaemlékezésében, hogy a sebesült Bajcsy-Zsilinszkyre nem más, mint Sigray terítette rá saját kabátját: „Sigray Antal szemével a pince belseje felé intett. Ott feküdt egy hordágyon megsebesülve Bajcsy-Zsilinszky Endre, Sigray jól ismert bőrkabátjával letakarva. Akkor vettem észre, hogy Sigray kiskabátban ül a hideg, nedves pincében”.
A két ellenálló életpályája ezután hasonlóan alakult. Bajcsy-Zsilinszky 1944 karácsonyán halt mártírhalált a németbérenc nyilasok sopronkőhidai börtönében, a Mauthausenbe deportált Sigraynak pedig a tábor felszabadulása után nem volt hová hazatérnie, hiszen sejtette, hogy birtokait a szovjetkollaboráns kommunisták elveszik (ez így is lett), és 1947-ben a lágerben szerzett betegségébe halt bele New Yorkban. Mindez azt bizonyítja, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum, pontosabban a Hitler–Sztálin-szövetség nemcsak birodalmi méretekben, hanem a helyi klónok tekintetében is működik.
A szerző történész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, a Kommentár folyóirat főszerkesztője
