Elcsépeltnek tűnik, ettől függetlenül érvényes igazság: a Békemenet nem valami ellen szerveződik, pusztán a nemzeti oldal egységét demonstrálja. Sok évnyi megosztottság után magunk mögött hagytuk a vitákat és egy irányba húzzuk az ország szekerét. Konzervatívok, nemzeti liberálisok, kereszténydemokraták, szuverenisták és mindenki más, aki nemzetben, nemzeti függetlenségben gondolkodik.
Baráti társaságok, a tágabb családi kör ad találkozót egymásnak. Ez amolyan polgári-nemzeti-népi jamboree. A Békemenet a közösség ünnepe.
Az ellenzéki politikusok és a sajtójuk teli szájjal neveti ki az egészet. Ahogy kinevették azt is, hogy annak idején a rendőrök véresre verték Révész Máriuszt. Nem értik, hogy miért fontos nekünk együtt lenni. Ami azért különös, mert minden más esetben és minden más közösség irányába teljes mértékben megértőek.
Most engedjék meg, hogy elmeséljek egy történetet, ami talán érthetővé teszi mindenki számára, hogy mi nemzetiek miért ragaszkodunk a Békemenethez és az ehhez hasonló eseményekhez. Sok évnyi csíksomlyói búcsújárás és békemenetelés után volt szerencsém megismerni egy erdélyi család egymásra találásának történetét. Ami egy kicsit a Békemenet történetévé is vált.
Egy székelyföldi család a rendszerváltás előtt nem sokkal nyakába vette a világot, hogy a kommunista Romániánál biztonságosabb helyen keressen magának új hazát. A család nagyobbik része Magyarországra költözött, a többiek nyugaton kötöttek ki.
A szétválásnak részben a testvérek közötti vita volt az oka: az egyik fiatalabb megszakította a legidősebbel a kapcsolatot. Zavaros idők jártak azokban az időkben Erdélyben, a felgyülemlett félelem és feszültségek nem kímélték a családi kapcsolatokat sem.
Az idősebb testvér végül sok évnyi hányódás után Ausztráliában telepedett le, ott alapított családot egy kint élő magyar hölggyel. Gyerekeik születtek, akik amolyan igazi ausztráliai magyarokká lettek. Érdekes akcentussal beszélték a magyar és az angol nyelvet is. Ennek azonban semmi jelentősége nem volt olyan szempontból, hogy a család Ausztráliában is megélte a magyarságát. Magyar mise, hétvégi magyar iskola, néptánc csoport.
Az Ausztráliába szakadt székely sajnos valamikor 2012 körül meghalt. A családi sírhelyen is felírták a nevét egy megjegyzéssel:
"nyugszik idegenben".
A testvérek között az évek alatt rendeződött a viszony, mindössze annyi volt a probléma, hogy a nagy távolság miatt nem tudták aktívan tartani a kapcsolatot. Igen-igen bánták is már, hogy úgy váltak el annak idején, haraggal. Az idősebb testvér családja az apa halála után kicsit eltávolodott a Magyarországon élő rokonoktól. Vagyis inkább a hölgy rokonságával ápoltak szorosabb viszonyt. Nem haragvásból, csak egy világ választotta el a családrészeket egymástól. Szó szerint egy világ.
A fiatalabb testvérnek egy bérmálkozási képe volt a távol élő unokaöccséről, semmi más. Gyakran szóba került az Ausztráliában élő unokatestvér, de túl sokat nem tudtak róla.
Aztán úgy történt, hogy a fiatalabb testvér a fiaival kiment az egyik Békemenetre, hogy kicsit megszellőztessék a magyar és székely zászlókat, és egy pillantást vessenek a nemzeti tábor seregszemléjére. Hömpölygött a tömeg át a hídon, a körúton.
Arról nem szól a történet, hogy éppen hányan voltak azon a meneten. Az azonban biztos, hogy a hatalmas ember-rengetegben az idősebb testvér egyszer megpillantotta a kisebbik fia tökéletes hasonmását.
Földöntúli élmény volt, hogy a fiacskája ott sétált mellette, miközben egy nagyon hasonló arcvonásokkal megáldott fiatal galoppolt a családtól néhány méterre, hátizsákján az ausztrál, a magyar és a székely zászlócskákkal. Bámészkodva, széles mosollyal sétált, mint egy politikai turista.
Az apa nem merte megszólítani a srácot, úgy tudom, hogy kicsit fojtogatta a sírás is. Mert annak ellenére, hogy főhősünk egyszerű szakember, diploma nélkül is megfejtette, hogy az Ausztráliába szakadt unokaöccsét látta meg a tömegben.
Mondjon bárki bármit, de ilyen csodák léteznek. Ahogy a fizikai világnak vannak törvényei, úgy a lelkinek is megvannak a sajátjai. Valami gravitáció-féle ez, egy irányba húz minden, ami egybe tartozik.
A fiúk azonban már sokkal kevésbé voltak meghatva, zavar nélkül megszólították a feltételezett rokont. Mindössze a családi nevét kérdezték meg, abból már tudni lehetett, hogy a vörös színűre változott arcú apuka sejtése megalapozott volt. Igen, az unokaöcsi éppen Magyarországon járt az anyai rokonainál és kiment a Békemenetre.
Hogy került oda? És egyáltalán miért ment ki, hiszen román-ausztrál - teszi fel a kérdést a 444-Telex tengelyen kiművelődött belpesti értelmiségi.
Úgy került oda, hogy a vér nem válik vízzé, a nemzeti érzés és a magyarságuk értékei értékek mindenütt a világon. Kőbányán, Székelyudvarhelyen, Kispesten, Canberrában, de még talán New Yorkban is.
A felismerés után pár perc hallgatás következett, majd néhány kedves érdeklődő szó után erősen megfogadták, hogy ezután másképp lesz. És másként lett. Azóta újra egy családhoz tartoznak, mert ilyen jó az Isten.
Szóval, amikor eszembe jut a Békemenet, mindig felidézem magamban ezt a sztorit is. Mi, akik időnként békemenetelünk, így vagy úgy de lelki rokonok vagyunk, ugyanazt szeretnénk ennek a nemzetnek és az országnak. A kisebb különbözőségek nem számítanak, csak a keresztény magyar nemzet jövője.
