A Szent István király által kialakított területi közigazgatási egység (vármegye) élén a kezdetektől fogva az ispán – a 15-16. század fordulójától fogva főispán – állott. A főispánok közjogi állásukat a királyi (Erdélyben a vajdai, a horvát részeken a báni) kinevezés által nyerték el, határozatlan (tetszőleges) időre.
A főispánok a kezdetektől fogva általában a befolyásos, előkelőbb helyi birtokos nemesi (később bárói) családok tagjai sorából kerültek ki, ami a polgári átalakulásig (1848) megmaradt, és részben még azután is tovább élt.
Az Árpád-korban a főispánok hadügyi, pénzügyi (adószedés, királyi birtokok jövedelmének kezelése), általános közigazgatási és bíráskodási feladatot is elláttak. Ők képviselték a király személyét a vármegyében, és ők szereztek érvényt a királyi akaratnak, a törvényeknek, rendeleteknek, védték a vármegye (nemesi) közönségének jogait, helyet foglaltak a királyi tanácsban, elnököltek a vármegye közgyűlésén, törvényszékén, vezették a vármegye nemesi hadát.
A Hunyadi- és Jagelló-korban a főispánokkal szemben az országgyűlésen már számos elvárás fogalmazódott meg a rendek részéről; minden vármegyének legyen saját főispánja – ez részben a hatalomkoncentrációt gátolta –, aki az adott vármegyében birtokos magyar nemes legyen – ezzel a nemesség azt akarta megakadályozni, hogy az uralkodó idegeneket, a megyei nemesség felé el nem kötelezett embereket emeljen a méltóságra –, többnyire tartózkodjon a vármegyéjében – számosan egyéb országos méltóságuk (bán, vajda, nádor stb.) miatt nem tudtak huzamosan a megyéjükben tartózkodni –, nem utolsósorban pedig beiktatásakor tegyen esküt a vármegye közönsége (közgyűlése) előtt, amelyben ígéretet tesz arra, hogy megvédelmezi a megye (nemesi) közönségének jogait.
A sajátos, közjogias jellegű magyar államfelfogás (Szent Korona-tan) alapvetően eltért a nyugati magánjogias (patrimoniális) államfelfogástól.
Ott a közhatalmat a középkorban „szétprivatizálták”, közjogi méltóságokat, hivatalokat – magyarán közhatalmat – egy-egy család örökösen birtokolt, gyakorolt. Nálunk egészen más irányt vett az alkotmányfejlődés, hiszen sem feudalizmus (hűbériség), sem pedig annak természetes folyományaként abszolutizmus nem alakult ki, mint ahogy az nyugaton több helyen megtörtént, itt mindvégig megmaradt a rendiség és az alkotmányos berendezkedés. A Habsburg uralkodók centralizációs (16-–17. század), majd később abszolutista (18–19. század) törekvései inkább zárójelbe tehető, törvénytelen és sorra elbukott kísérletek voltak.
A 12–13. század folyamán a nyugatias behatásnak köszönhetően Magyarországon is találunk a magánosításra való törekvéseket, az Aranybulla(-mozgalom) azonban ennek még idejében világos megálljt parancsolt; „egész megyét vagy akárminemű méltóságot örök jószágul vagy birtokul nem adunk”.
Egyetlen kivételként – furcsa módon – éppen a vármegyék tekintetében jelenik meg valamelyest mégis a nyugati behatás, méghozzá a főispánságnak bizonyos vármegyék örökös, illetve örökletes volta tekintetében.
A tudomány jelen állása szerint az első adományok a 12. század végén, III. Béla uralkodása idején jelentek meg, de az első biztosan ismert örökös főispánságot már 1270-ben V. István királyunk hozta létre oly módon, hogy örökös jogon az esztergomi érseknek adta a vármegye ispáni tisztét.
Ezzel vette kezdetét az a folyamat, aminek eredményeképp az évszázadok során számos egyházi javadalom kapcsolódott egybe az adott vármegye legfőbb közjogi méltóságával, Luxemburgi Zsigmond a veszprémi püspöknek adta Veszprém (1392), a kalocsai érseknek Bács (1398) ispáni tisztét. Habsburg V. László királyunk a győri püspöknek Győr (1453), Hunyadi Mátyás a váradi püspöknek Bihar (1458), a nyitrai püspöknek Nyitra (1468), az egri püspöknek Heves (1472), a pécsi püspöknek Baranya főispánságát (1478), illetve megerősítette a kalocsai érseket bácsi örökös ispáni tisztében (1478).
Emellett számos világi tisztség is kapcsolatba került bizonyos vármegyék főispáni tisztével, mint Pest vármegye főispánja a király, majd később a mindenkori nádor lett, Máramarosban a királyné nevezhetett ki főispánt, Moson vármegyében Habsburg Mária özvegy magyar királyné maga viselte a tisztet (1528), a csanádi főispánságot a temesi ispánok töltötték be, Közép-Szolnokban az erdélyi vajdák viselték azt, stb.
A 15–16. század fordulóján megjelenik az örökletes főispánság is, amelynek esetében a közjogi méltóság egy családhoz kötődött, mint például Hont vármegyében a Guthy Országhokhoz, Abaúj esetében a Perényiekhez, Szepesben pedig a Szapolyaiakhoz. Ez a „divat” a Mohács (1526) utáni Habsburg-időszakban (1526–1848) felerősödött, és – az egyértelműen nyugatias hatásra elszaporodó örökletes címek (báró, gróf) mellett – az örökletes főispánságok száma is megnő. Így lettek Pozsonyban a Pálffyak, Varasdon az Erdődyek, Árvában a Thurzók, Liptóban az Illésházyak, Vas megyében a Batthyányak, Moson vármegyében az Esterházyak, Sárosban a Rákóczyak, Szepesben a Csákyak stb. a 16–17. század során örökletes főispánok.
Buda felszabadítása után a főispánok közjogi tisztüknél fogva tagjai lettek az országgyűlésnek is, ahol a vármegyéjük érdekében hatékonyan tudtak közbenjárni.
Az örökletes főispánok és a vármegye között számos esetben nagyon jó viszony alakult ki, amit hűen tükröz az a tény, hogy ezek a vármegyék a saját címerükbe és pecsétjükbe részben vagy teljes egészében átvették a főispáni család címerét. A 18–19. században a főispánok számos esetben a törvénytelen uralkodói törekvésekkel szemben erélyesen védték a saját vármegyéjük jogait és érdekét, nem véletlen, hogy a bitorló II. József az egész vármegyerendszertől szabadulni kívánt.
Csak szemléltetésképpen Egerben gróf Barkóczy és utóda, gróf Esterházy püspök-főispánok mindent megtettek annak érdekében, hogy a megyeszékhelyen egyetemet alapíthassanak (részben a püspökség vagyonából, részben pedig saját zsebből finanszírozták az egyetemnek szánt Líceum építését), amit a „felvilágosult” Mária Terézia és a bitorló II. József császár évtizedeken keresztül megtagadott és ellehetetlenített…
Az elvben a király érdekeit képviselő, de a valóságban a vármegye felé is erősen elkötelezett, családi és társadalmi beágyazottsággal bíró főispánok helyébe a napóleoni háborúk után a metternichi kabineti abszolutizmus idején (törvénytelen módon) császári adminisztrátorokat neveztek ki, akik aztán végrehajtották a bécsi kormányzat utasításait.
A polgári korban megszüntették az örökös és örökletes főispáni méltóságokat, személyileg is szétválasztották a közigazgatást és a törvénykezést (bíráskodást). A polgári korszak a második világháborúval ért véget, a vármegyerendszert és a főispáni tisztet – sok mással egyetemben – a szovjet típusú kommunista diktatúra törölte el.
