Még tavaly szeptemberben kezdett interjúsorozatba az Azonnali, amelynek első darabja Bayer Zsolttal, az utolsó pedig Tamás Gáspár Miklóssal jelent meg karácsony másnapján. A baloldali internetes lap a legfontosabb véleményvezéreket akarta megszólaltatni. Nem tudjuk, csak feltételezzük, hogy szándékosan ezzel a két jelentős, politikai és világnézeti szempontból egymástól rendkívül távol eső publicistával keretezik a sorozatot. Gesztusértékű, hogy Bayer Zsolttal nyitnak, szomorú módon szimbolikus, hogy a közélettől keserű szájízzel elköszönő Tamás Gáspár Miklóssal fejezik be.
Az interjúkban nem egymásra reflektálnak az alanyok, nincsenek felvetve közös kérdések, amelyekre a különböző álláspontok szerint válaszolnak a kérdezettek, mégis, amikor egymás után elolvassuk a két beszélgetést, több ponton úgy érezzük, hogy összerakható, egymással kiegészíthető a két szöveg.
Ennek talán az az oka, hogy a világnézeti, ideológiai különbözőség csak egy tényező, de vannak olyanok is, amelyekben hasonlítanak.
Lassan ideje lenne meghúzni egy kulturális határvonalat a máig tartó múlt és a tegnap elkezdődött jövő között, amelynek előző oldalán található mindkét gondolkodó, hiába állnak egymástól nagyon távol, az utóbbin pedig az internetes közösségi oldalak néhány mondatos ’bölcsei’, akik mindenre tudnak frappáns megoldást, instant, eldobható elveket, eszméket, bonyolult folyamatok elemzése és megértése helyett olcsó vásári tudást kínálnak.
A ’jóemberség’ valaha volt legkönnyebben elérhető élményét nyújtják, hiszen a 15 másodperc alatt elolvasott szöveget 3 másodperc alatt lehet lájkolni, majd pont ennyi idő azt megosztani. És már jöhet is a következő, így egy délelőtt alatt tucatszám lehet bárki JÓ. Mindenki követi a többieket, a jóemberkedő tömeget, amiben az a nagyszerű, hogy téged is követnek sokan. Ha alvás, főzés vagy munka miatt néhány órára nem vagy jelen az online térben, izgatottan lépsz fel, hogy vajon hányan lájkolták és osztották a legutóbbi posztjaidat, kik és mit szóltak hozzá.
Hatásában ez a világ erősen addiktív, hiszen a sok tetszés, megosztás és hozzászólás örömérzetet okoz, azok hiánya pedig szorongást és félelmet. Mert ha nem szeret a tömeg, akkor egyrészt magányosnak és értéktelennek érzed magad, másrészt megjelenik a veszély, hogy te lehetsz a következő online lincselés áldozata, amit naponta tömegével rendeznek a ’jóember’ polgárok. Nyugi, mindig valami nemes ügy mellett lincselnek.
A közvetítő eszköz félelmetes fegyverré vált a használói kezében, befolyásolni tudják az élet minden részletét vele. Olyan semmi pillanat alatt futtatnak fel egy-egy divatot, izmust, bármit, hogy már követni is alig lehet. Nemzeti kormányok és az országaik által alkotott szövetségeket irányító főhivatalnokok figyelik az újabb trendeket, hogy ne bukjanak bele egy azoknak nem megfelelően megfogalmazott mondatba. Egymást letaposva rohannak biztosítani nem létező nemi identitások szabadságjogait, amelyekről senkivel nem egyeztetett módon jogszabályokat alkotnak. Mert az egyeztetés ma már az, hogy figyelik az internetes közösségi oldalak felkapott tartalmait, és amelyik a legjobban fut, azt követik. No és melyik fut a legjobban?
Az, amelyik mögé a legtöbb pénzt és egyéb erőforrást pakolják.
Emlékszem, 10-15 éve sok szó esett arról, hogy az internet elhozta a demokrácia kiteljesedését, mert itt mindenki egyenlően gyárthat tartalmat, a nép szava most majd megfelelő teret kap. Édes Istenem, ez mekkora marhaság! Épp ellenkezőleg történik minden az interneten. Aki politikai hatalomra törne, mondjuk dúsgazdag spekulánsként, de nem akar vagy tud a hagyományos módon, annak ez a világ ezerszer több lehetőséget biztosít, mint eddig bármelyik korszaka a történelemnek.
Vannak persze, akik mindezt sápítozásnak tartják, azt mondják, hogy amikor a televízió kezdett elterjedni, akkor is voltak hasonló félelmek, aztán nem történt semmi. Dehogynem. Már az is meghatározó módon hatott az emberi kultúrára, mondhatni, az előszobája volt annak, ami most történik. Csak ez gyorsabb és mélyebb minden eddigi romlásnál.
Beszél erről is, elmondja, hogy ő már nem alkalmas a lövészárkok betemetésére, mert több évtizede az első sorokban harcol. Rengeteg sebet kapott és ejtett egymáson a generációja, pedig valaha, fiatalon úgy érkeztek a politikába, hogy majd ők fognak túllépni a népies-urbánus törésvonalon. Jöjjenek a fiatalok, tegyék meg azt, ami nekik nem sikerült. Akkor beszél ezekről, amikor arról is kérdezték, hogy miért nem tesz gesztusokat a másik oldal felé.
Érdemes elgondolkozni picit ezen a gesztusok és árokbetemetésről szóló részen. Pláne azon, hogy a mostani fiataloktól mi várható.
Egyrészt Bayer többször tett gesztust, csak nem érdekelte a másik oldalt.
Mi lenne például annál egyértelműbb és tartalmasabb közeledési szándék, mint 2016-ban, a Magyar Hírlapban Tűrhetetlen gyűjtőnéven megjelenő publicisztika-sorozat három része (5., 6. és 7.), amelyekben Hóman Bálint és Lukács György életútját, bűneiket és erényeiket veszi sorra, hogy az akkoriban nagy hisztériát kiváltó, Székesfehérvárra tervezett Hóman-szobor ügyében olyan álláspontot képviseljen, amihez bátran csatlakozhattak volna a másik szekértáborból is.
Nekem azt üzente a három részes írás, hogy az emlékezetpolitikában nem csak a makulátlan emberekről kell beszélni, vagy szobrot állítani, hanem ahogy Lukácsról, úgy Hómanról is el lehet, és kell is mondani azokat a tetteit, amelyekkel sokat adott a hazának.
Ez az ügy, és benne Bayer álláspontja olyan megegyezési pont lehetett volna, amihez igazodva már sokkal kevesebb hisztéria és konfliktus lenne a kulturális terültet ezen részén.
Persze naivitás erről beszélni, hiszen a hisztéria nem egy kellemtelen következmény, hanem kifejezetten cél, ami arra szolgál, hogy újra és újra azt üvölthessék: a magyar jobboldal antiszemita, rasszista és nosztalgiával gondol a fasizmusra.
Ettől persze még érdemes gesztusokat tenni, de nem azért, mert bárki reménykedik a pozitív fogadtatásban, hanem mert ez fontos része az önbecsülésnek, az elvekhez való ragaszkodásnak.
- A harcnak fontos funkciója van, hatására nem csak pusztulás, hanem fejlődés is terem. A gondolati küzdelem is ilyen.
- És az, hogy a harc milyen módon, színvonalon és eszközökkel zajlik, kevésbé függ a küzdő felek szándékán, mint inkább a körülményeken, közegen, amiben csatáznak. Szokás mifelénk ájult tisztelettel beszélni a nyugati országok polgárairól, akik humánusabbak, kulturáltabbak nálunk, vad és elmaradott keletieknél. Csak tessék majd megnézni, amikor a világgazdasági erőviszonyok megváltoznak, és nem áramlik mindenfelől a pénz a gazdag nyugat-európai országok felé, hogy a kenyérharcban milyen semmi perc alatt vetkőzik le a bezzegpolgárok a humánumot és finom modort.
Tehát a rendszerváltás utáni Magyarországon sokmindent meghatározott a közeg, a belső erőviszonyok és a külső befolyásoló tényezők, így nem felmentve senkit a saját felelőssége alól, de meg kell jegyezni, hogy nagyon másként nem lehetett volna.
A fiataloktól pedig jogosan várjuk, hogy betemessék végre a lövészárkokat, amelyeket generációk hosszú sorának nem sikerült.
Azért nem sikerült, mert ha változott is a kultúra, de volt folyamatosság, átöröklődés, egymásból való építkezés.
És azért vált lehetségessé, hogy majd most a fiatalok betemetik az árkokat, mert a fent leírtak miatt megszakadni látszik a kulturális folyamatosság, tehát ezzel a kultúrharc is elmúlik.
Csak az a baj, hogy az ároktemető fiatalok mindannyiunkat bele temetnek abba az árokba.
