Szegény Bauer Tamás, a nevét és a legutóbbi baklövését csak felhasználom, hogy írjak arról, ami régóta foglalkoztat. Nem is akarom részletezni, hogy mi történt vele néhány napja, hiszen szinte minden médium megtette a maga módján. Ráadásul ezúttal nem a politikai lövészárkok mentén váltak el a reakciók egymástól, mert több ellenzéki szerkesztőségnek is az a véleménye, ami a jobboldalnak, hogy a történelmi dokumentumok másról árulkodnak, mint amit Bauer Tamás állít az édesapjáról, Bauer Miklósról, aki az Államvédelmi Hatóság egyik vezetője volt.
Röviden: Bauer felmenti az apukáját, szerinte nem kínzott meg senkit, csak rosszkor volt rossz helyen. Erre sokan jelezték, hogy a korabeli dokumentumok nem ezt igazolják, az apa maga is írt arról jelentést, hogy hogyan bántalmazta az általa kihallgatott áldozatokat.
Személyes érintettségem az ilyen jellegű ügyekben abból ered, hogy a kommunista rendszer egyik vezetőjének unokája vagyok, így a rendszerváltással kezdődő felnőtt életem része,
hogy próbáljam magamban elrendezni a személyes jellegű érzelmeket és a közéleti események megítélését.
30 év próbálkozás után azt tudom mondani, hogy nem lehet teljesen elválasztani egymástól a két dolgot, de megéri törekedni rá.
No meg az ebből eredő következtetésért, hogy a leszármazottnak nem dolga minősíteni a felmenői közéleti dolgait. Ha szerette őket, akkor azért elfogult velük kapcsolatban, ha utálta, akkor azért. Én - és láthatóan Bauer Tamás is - az előbbi miatt vagyunk befolyásoltak a témában. Szerettem a nagyapámat, fontos ember volt az életemben.
Ez viszont nem ok arra, hogy mások őmiatta megélt szenvedéseit relativizáljam, vagy magyarázzam. Ha volt bűne, akkor mondják ki azt az erre szakosodott tudósok, ha volt erénye, akkor annak elmondása is az ő dolguk.
Eddig sima ügy volt leírni, amit Bauer megnyilatkozásáról tartok. Nem túl eredeti gondolatok, idáig még a felszínességet művészi fokon művelő Kari Geri, vagy bármely Momentumos politikus is eljuthat, mert ez az a ritka politikailag korrekt állítás, ami még véletlenül igaz is.
A neheze most jön, ami a felelősségen túl mégis a felmenőihez köti az embert.
Mert a leszármazott ugyan nem felel a felmenői tetteiért, de a sajátjaiért igen, és azokban bizony szerepe van annak, hogy ki hova született és milyen körülmények befolyásolták a szocializációját.
Párhuzamként a pszichológia tudománya által ismert másod- és harmadgenerációs holokauszttrauma jelenségét említeném, amiben emberek olyan tüneteket hordoznak, amelyeket nem az általuk átélt szenvedések okozták, hanem azoktól a traumatizált emberektől vették át, akikkel együtt éltek gyerekkorukban. Ez azokra a családokra is jellemző, ahol soha nem került szóba a zsidó származás és a múlt, mégis átöröklődött az extrém félelem és gyász okozta lelki sérülés az utódra.
A holokauszttal kapcsolatban szoktunk beszélni erről, de igaz ez minden emberre és családra. Olyasmiket hordozunk magunkban, és produkáljuk a tüneteit, amiknek az eredetéről nem tudunk, nem mesélt róla senki nekünk, de a szüleink és nagyszüleink átélték, ezért a hatása ránk is befolyást gyakorol. Sorolhatjuk a történelmi eseményeket, a háborúkat, levert forradalmakat, kitelepítéseket, a földek elragadását, kínzásokat és az erőszak rengeteg módját, ami milliókra, generációk hosszú sorára hatott közvetlenül és közvetve hat ma is.
És nem csak az áldozatok, hanem az agresszorok leszármazottaira is igaz ez.
Mert amikor a nyilas keretlegény, vagy az ÁVH-s vallatótiszt hazament a családjához egy derekasan átpofozott és/vagy gyilkolt munkanap után, akkor lehet, hogy nem beszélt erről otthon senkinek, pláne nem a gyerekének, az viszont biztos, hogy amit tett, annak a lenyomata ott volt az érzelmeiben. Márpedig a gyerekek a szüleik érzelmein nőnek fel, elsősorban azok rajzolnak fontos barázdákat a lelkükben.
Ráadásul, ha a szülő volt áldozat és agresszor is, akkor mindez hatványozottan lenyomatot hagy az utódban. Rengeteg ilyen ember volt, rengeteg utóddal.
A mélyben ható és nehezen felismerhető érzelmi hatások mellett vannak konkrét, könnyen felismerhető szocializációs tényezők is. Ezek a szüleink mindennapi döntéseiből, a velünk szemben támasztott elvárásaikból és a szokásaikból állnak, azokat tanuljuk el tőlük gyerekként.
Tehát, ha az ember apja, anyja, nagyapja vagy nagyanyja múltjában kérdéses vagy kétségtelenül sötét foltok találhatóak, akkor nem dolga neki megítélni ezt, mert elfogult. Viszont dolga a múlt ismeretében vizsgálni magát, a döntéseit, pláne ha közélettel, politikával foglalkozik, mert számítanak a múltból átöröklődött tulajdonságai.
Példának említsük a legegyértelműbbet, ami ma is aktuális. Dobrev Klára nem bűnös abban, amit nagyapja, Apró Antal tett.
Viszont azért a döntéséért, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlások jutalmául kiutalt villában lakik a mai napig, bizony felelős.
Több mint 30 éve demokráciában élünk, Dobrev ebben a rendszerben vállalt állami megbízatást, szervezett pártot, illetve nyert mandátumot az Európai Parlamentben. És az is lehetséges, hogy további politikai ambíciói is vannak, miután pártja őt nevezte meg miniszterelnök-jelöltnek. Márpedig, ha valaki demokráciában, demokrata politikusként nem tartja elviselhetetlen tehernek az otthonául szolgáló ingatlant, amely emberek megkínzása és megölése kapcsán került a családjához, akkor ennek oka van.
Talán az, amiről itt írtam.