A baloldali politikai elit sokszor bizonygatja végtelenül átlátszóan a saját ideológiai függetlenségét és semlegességét. Unásig ismételgetik a szólamot, és futnak neki a falnak azzal a hamis állításukkal, hogy a sajtóban a jobboldali túlsúly szinte elviselhetetlen.

Jajveszékelésük az égig ér, de természetesen földön, vízen és levegőben is korlátozás nélkül szajkózhatják anyaszomorító politikai narratíváikat.

Ugyanez a helyzet a politikán túl, a kultúrára figyelmet fordító felületeiken is. Személyes tapasztalatom szerint a kifejezetten művészeti életünk eseményeiről, történéseiről hírt adó oldalakon csak első nekifutásra tűnik úgy, mintha nem szelektálnának világnézet szerint riportjaikban, híreikben, kritikáikban, szemlézett írásaikban.

Figyelemmel kísérve a liberális és balos orgánumokat, azt tapasztaltam, hogy a művészetükön túl a politikáról is egyre gyakrabban és élesebben megszólaló baloldali „mérvadók” kétséget kizáróan a legfőbb hangadók ezeken az oldalakon. Mellettük csupán fűszerezéseként jelennek meg a konzervatív alkotók gondolatai, ezáltal pedig nem történik más, mint hogy látszólag biztosítják a nyilvánosságban ennek a jól bejáratott, kiegyensúlyozott látványpékségnek az üzemmenetét.

Előbbiek a mindenkori konzervatív és jobboldali kormány elzavarására felesküdött orwelli négylábúak, akik a jók, a másik oldal tagjai pedig gonosz és tehetségtelen kétlábúak, akik a rosszak.

Végtelenül egyszerű állításom ellenőrzése, hiszen beleolvasva a balos portálok Facebook-oldalain a művészeti életünkkel kapcsolatos történések kommentjeibe, mindenki számára nyilvánvalóvá és láthatóvá válik irányultságuk, valamint a hegemóniájuk ellen fellépők azonnali, farkasétvágyú ízekre szedése.

Olyan ez, mint óvatlanul darázsfészekbe nyúlni. Aki megteszi, annak tetszik, vagy sem, de immunissá kell válnia a csípésekre. A támadások ellenszérumaként csak a saját és a tágabb közösség igazában való hit szolgálhat, vagy lehetséges még a „ne szólj szám, nem fáj fejem” szerinti magatartás választása is. Viszont ebben az esetben Arany János szavaival élve az „áll néma csend; légy szárnya bent, se künn nem hallatik” hozzáállás csak konzerválja az amúgy régóta változásra érett helyzeteket.

A jobboldalon szükség volt Arany János „ősz bárdjaira”, akik ki mernék mondani saját közösségük szándékait. Ennek eklatáns példája a Színművészeti és más egyetemeink struktúraváltása, amit az egészpályás balos letámadás követett, a „máglyára, ki ellenszegül” számukra kudarcos kísérlete.

Az átalakításokat követően mégsem változott meg a föld forgási tengelye, csupán a művészetet oktatók világnézeti összetétele színesedett egyetemeinken. Ennek traumáján a régiek azóta sem tudták túltenni magukat.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy tisztázzak egy félreértést. Soha, semmilyen felületen nem mondtam, hogy létezne jobb- vagy baloldali művészet. A művészet szabad, és annak bármely artikulációjáról a befogadó dönti el, hogy hordozza-e gyakorlójának legbelső ősi vágyát, a katarzist.

Azt viszont határozottan állítom, hogy a „művész” tanárok és a kezük alól kikerülő „palántáik” világnézeti meggyőződése jelentős hatást gyakorolnak saját és tanítványaik megszülető művészetére. Értem ez alatt, hogy tapasztalatom szerint a jobboldali, konzervatív művészek lelki habitusa merőben eltér az általam csak „kócosoknak” nevezett liberális-baloldali művészekétől.

Valóban konzervatív nevelést kapott, művészpályára lépett egyének esetében nem tapasztalom azt a gőgös kivagyiságot, mint a magukat szabad liberálisoknak hirdetőknél. A megszólalásaik stílusában, a szavak minden határt átlépő, megengedhetetlen vulgaritásában a két „típus” között véleményem szerint ég és föld a különbség.

Azt is gondolom, hogyha a magas művészet a liberális oldalon addig ér, hogy az SZFE volt tanára egy alapverset csak laptopról képes felolvasni, akkor olyan nagy szégyenkezni valója nincs a konzervatív oldal színházművészeinek. Erre mondhatják ők, hogy példának okáért számukra Wass Albert színházi interpretációi a művészet halálát, a giccset jelentik, erre azt válaszolom, hogy kinek a pap, kinek a papné.

De számomra százszor inkább a keresztény ember szellemét hordozó funtineli boszorkány lélekemelő története a művészet, mint egy Schilling Árpáddal súlyosbított Sárosdi Lilla-féle pocsolyában dagonyázó „liberális” duett, ami nem katarzis, hanem színvonaltalan polgárpukkasztás. Példáim kiragadottak, de a tisztelt Olvasóktól azt kérem, hogy értsék helyén és jól a szavaimat. Köszönöm.

Visszatérve írásom főcsapásához, természetesen nem tartom magam a walesi bárdok egyikének, de némaságra kárhoztatott a jövőben sem óhajtok tengődni. A jobboldali, konzervatív hírportálok, hogy csak néhányukat említsem, a Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, az Origó vagy éppen a Kontra újságírói például köntörfalazás nélkül vállalják világnézeti meggyőződésüket.

Ugyanígy a baloldali hírcsatornáktól is elvárható lenne, hogy vállalják az ellenoldalhoz húzó nézeteiket, a kívül őzike szemű, belül mégis farkaslelkükkel egyetemben.

Ez esetben az ember ab ovo tudná, hogy mit várhat tőlük, és merre van az általuk elképzelt „előre és nem hátra”, ahogy miniszterelnökünk is mondaná.

Mit értek álcázott viselkedés alatt? Például azt, hogy az ellenzéki kampány csasztuskáinak karéjában a balos felületeken heti vendég Alföldi Róbert, Nagy Ervin és a liberális művészvilág egyéb  „neves”  képviselői, köztük a baloldali pártosság jelenlegi koronázatlan Noár királya, Molnár Áron, és a közöttük is kitüntetett figyelemmel övezett rangidős Gábor György filozófus, a mindenkin túltevő, főállású jobboldal-ellenes hisztiző.

George Orwell egy másik mondása jut róla eszembe „Általában: Minél nagyobb fokú a tudás, annál nagyobb a csalás; a legokosabb ember a legőrültebb”. A balis híroldalakon hébe-hóba díszítésként feltűnő, konzervatív nézeteket valló művészemberek a kőkemény ellenzéki szócső túltengésben olybá tűnnek a gyanútlan hírfogyasztóknak, mint színházi előadás egyszeri díszletmunkásai a balos héroszok épülő Parnasszusa körül.

Ez így nagyon nem fair.

A művészetről véleményt alkotó, ha nem elég éber, akkor észre sem veszi a nagy ricsajban, hogy a baloldali-liberális „lásd úgy a világot, ahogyan mi” politikai agymosását úgy nyomják le észrevétlenül a torkán, mint kacsának a nokedlit a hokedlin, és még hálásan tapsikol is érte.

Ébresztő, Konzervatívok! A művészeteknél nincs erősebb jellemformáló erő. Tegyétek ki az asztalra bátran a portékáitokat, legyen az gondolat, vers, novella, regény, legyen az színház, zenemű vagy bármely más művészeti ághoz tartozó „termék”.

A piacon az értéket veszik az emberek, ezért bizonyítsátok, hogy a művészet, a politika tekintetében a bóvlit nem ti áruljátok, és a művészeti hangzavar baloldali főkolomposainak álruhái mögött velem együtt ti is világosan érzékelitek és látjátok, hogy szó szerint és valójában MEZTELEN a sok-sok Schilling Árpi-s kiskirály és Sárosdi Lillá-s „kézimunkás” kiskirálylány.