Egy héttel ezelőtt Nagy-Britanniában egyetlen napra, „szupercsütörtökre” összesűrített választássorozat eredményei markáns figyelmeztetésként szolgáltak a hagyományos baloldali pártok számára Európa-szerte. Egyfelől úgy tűnik, hogy a munkás- és szocialista eszmék alapján tömörülő pártszervezetek ideje végleg lejárt, de ami sokkal fontosabb:
Nyugat-Európában nemcsak járható, hanem kifejezetten győzelmet garantáló stratégiává nőtte ki magát az a konzervatív, nemzeti és szuverenista politika, amelynek évtizedes ötletgazdáját Orbán Viktornak hívnak.
Tekintettel a koronavírus okozta járványra, egy tavalyi halasztás jóvoltából Nagy-Britanniában egyetlen napra, múlt hét csütörtökre időzítettek több fontos választást. Miközben Skóciában a 129 tagú edinburghi parlament, Walesben a 60 tagú helyi nemzetgyűlés képviselői mandátumairól kellett dönteni, addig Angliában 143 tanácsi körzet csaknem ötezer képviselőjelöltjére voksolhattak a választók, valamint a londoni városházán a 25 tanácstagi helyért és a polgármesteri tisztségért induló jelöltekre lehetett szavazni.
A multikulturalizmusáról hírhedt fővárost leszámítva, a szokatlanul sokféle és nagyszámú választási cédulák összesítése alapján azonban hatalmas pofonba szaladt bele a brit Munkáspárt, miközben a számadatok szerint valóságos konzervatív reneszánszról beszélhetünk. Ám az előtt, hogy szó esne az ok-okozati összefüggésekről, érdemes a teljesség igénye nélkül górcső alá venni néhány volt, észak-angliai vörös fellegvárat, ahol az eredmények szerint megsemmisítő erejű vereséget szenvedtek el a munkáspártiak.
Hartlepool, Tees Valley, West Midlands, Amber Valley, Southampton, Harlow, valamint Durham – egytől-egyig olyan betonbiztos vörös bázisokként voltak elkönyvelve az elmúlt évtizedekben, ahol a szóbeszéd szerint nem ritkán nevetség tárgyává váltak azok a konzervatív képviselők, akik indulni készültek a munkáspárti kihívóik ellen. Nem is csoda, hiszen az észak-angliai szavazóbázis összetétele viszonylag homogén: ebben a régióban található meg a hagyományos értelemben vett munkásosztály, amely eddig rendre az érdekeiket – legalábbis kommunikációs szinten – képviselő Munkáspártra szavazott. Most is azt tette volna, hiszen a felmérések szerint az ott élők igényei nem változtak. Ahogyan az elmúlt 50 évben, úgy jelenleg is lakhatási, szociális, valamint munkaügyi kihívásokkal kell szembenézniük.
Adódik a kérdés, hogy akkor a jelenlegi választási eredményeket mi idézte elő? Milyen horderejű változás ment végbe a masszív, „vörös falként” emlegetett választók egy nagy részében, hogy történelmi jelentőségű felhatalmazást adtak a Konzervatív Párt képviselői számára?
A választ azonban nem a szavazópolgárok tömbjében kell keresni, főként nem abban az esetben, ha változó politikai mintákat, attitűdöket igyekszünk feltárni. Minden jel arra enged következtetni, hogy
az évek során nem a munkáspárti szavazók változtak meg, hanem maga a Munkáspárt,
amely évek óta képtelen volt a kontinenst, az uniót, valamint az Egyesült Királyságot érintő kihívásokra megfelelő módon reagálni.
Ahogyan Európa-szerte példátlan bénultságról tettek tanúbizonyságot a baloldali tömegpártok a migrációs válság közepette, úgy az Egyesült Királyságban is hasonló dilettantizmust, valamint valóságtól való elrugaszkodottságot láthattunk a párt szélsőbaloldali elnökétől, Jeremy Corbyntől is. S miképpen hazánkban, Magyarországon is egyes szocialista politikusok álproblémának tartották a tömeges migráció kérdését, addig a brit Munkáspárt is azzal volt elfoglalva, hogy mely nemzeti érzelmű politikusra sütheti rá az idegengyűlölő, rasszista billogot, pusztán a rövidtávú politikai siker reményében.
Majd egy évvel később, a Brexit-népszavazás kapcsán, szintén sikerült a vörös-elitnek kimutatnia a foga fehérjét, amikor a józan észnek, és egyébként sok helyen a saját szavazótáboruknak is ellentmondva, Brüsszel és az unióban való bennmaradás mellett kezdtek el kampányolni. Tették ezt annak ellenére, hogy az észak-angliai régióban kifejezetten szembetűnővé kezdett válni a munkásosztály kulturális és megélhetési ismérvek alapján kialakuló euroszkepticizmusa.
E politikai hanyatlást pedig már csak azok a párton belüli antiszemitizmussal és Izrael-ellenességgel kapcsolatos vádak tetézték, amelyek nemcsak a pártelnököt, hanem számos más funkcióval bíró tagot is érintettek. S hogy e nemzetközi mércével is kínos botrányokat elkendőzzék, a pártvezetés többek között olyan szélsőbaloldali kulturális, valamint ideológiai frontvonalakat nyitott, amelyeknek köszönhetően végleg elszakadtak a hétköznapi, munkásosztálybeli szavazóiktól.
Ezek a választók – a politika törvényei szerint – természetesen nem maradtak árván. Ami a számadatokat illeti, sokan az uniótól való függetlenedés nehézkes időszakában rövidtávú céljaik képviseletét a Nigel Farage vezette Brexit Party-ra bízták, egy részük átpártolt a konzervatívokhoz, míg bizonyos százaléknyi lemorzsolódó párt nélkülivé vált, de egy jövőbeni választáson szavazási hajlandóságot ígért.
S éppen ezen átalakuló, ugyanakkor rendkívül kaotikus időszakban tűnt fel London volt főpolgármestere, Boris Johnson, aki nemcsak a Konzervatív Pártot, hanem az egész Egyesült Királyság politikai légkörének reformját tűzte ki célul. Miközben ideológiai kérdésekben nem kellett Johnsonnak nagyszabású rugalmasságról tanúbizonyságot tennie – hiszen ne felejtsük el, ő volt az egyik legprominensebb Brexit-párti konzervatív képviselő az országban -, egy merőben más személetet honosított meg a toryk oldalán. Ahelyett, hogy fellengzős kormányprogramokkal, grandiózus csomagokkal és kommunikációs panelek tömkelegével árasztotta volna el a nyilvánosságot,
elkezdett odafigyelni arra, hogy a választók számára mely témák számítanak fontosnak, és melyek azok a kérdések, amelyek az elefántcsonttornyokban tespedő kultúrmarxistákon kívül egyáltalán nem foglalkoztatják a választókat.
Így amellett, hogy a Brexitben vetett bizalmát – ezáltal a szuverenitás és a patriotizmus kérdését is - hitelesen tudta a legkülönbözőbb választói rétegek elé tárni, az olyan hétköznapi kérdésekben is előrelátó és kiszámítható együttműködést tanúsított, mint a közbiztonság kérdésének megfelelő kezelése; a lakhatás, valamint szociális ügyek rendezése; a tömeges bevándorlás észszerű korlátok közé szorítása; és hogy egy égetően aktuális példát hozzunk: a Brüsszeltől való teljesen független vakcinastratégia kidolgozása.
Az imént olvasott politikai célkitűzések és azok közel százszázalékos megvalósítása - a szupercsütörtöki választások eredményeinek tükrében - tagadhatatlanul sikeresnek bizonyult.
Dolgozni szeretnének; ők szeretnék eldönteni, hogy kikkel élnek együtt; és hogy a nemzetük költségvetése az országuk határán belül hasznosul-e vagy Brüsszelben.
Mindent összevetve úgy tűnik, az a nemzeti, szuverenitás alapú politikai kultúra, amely egy évtizede következetesen épül Magyarországon, végre kipróbálásra került Nyugat-Európában is. S az a tény, hogy mindez győzelmet is hozott a jelenlegi brit konzervatív kurzusnak, erőt adhat Európa-szerte mindazon potenciális nemzetvezetőknek, akik már most az „orbáni út” jövőbeni alkalmazásán gondolkodnak.
(A szerző a Századvég vezető elemzője)