Az elmúlt időszakban az LMBTQ közösségre irányuló figyelem első, markáns motívuma a lassan egy éve megjelent Meseország mindenkié című, egynemű szülőpárokról szóló történeteket is tartalmazó gyerekkönyv körüli botrány volt.

A kiadvány megjelenése, valamint az erre érkező politikai-közéleti reakciók tekinthetők szimbolikus vízválasztónak, hiszen a magánélethez való jog tiszteletén és az eltérő orientációjú közösségek békés egymás mellett élésén túlmutató kérdéseket vetett fel.

• Van-e helye, keresnivalója a könyvesboltok polcain a szivárványcsaládokat a hagyományossal egyenértékűnek illusztráló tartalomnak úgy, hogy ez jó eséllyel csak akkor derül ki az adott mesekönyvről, mikor a szülő (vagy a bölcsődei, óvodai, esetleg iskolai pedagógus) már a felolvasást kezdi?
• Fontos-e a szülő beleegyezése, hogy gyermeke ilyen tartalommal találkozhasson, ha valaki mesekönyvből olvas neki?
• Egyáltalán van-e vitának létjogosultsága abban a kérdésben, hogy mi tekinthető egy társadalom, vagy kulturális közösség számára „normálisnak”?
• Kinek van joga ebben döntést hozni? Egyáltalán van-e ez ügyben egyetemes igazság, vagy norma?

A Meseország mindenkié első fogadtatása sok indulatot generált. Dúró Dóra, az ex-jobbikos, jelenleg a Mi Hazánk Mozgalom szélsőjobboldali párt színeiben tevékenykedő, független parlamenti képviselő például teátrálisan ledarálva a könyvet.

A csepeli fideszes polgármester az összes kerületi óvodában azonnal betiltotta. Az ország – és a nemzetközi közvélemény – úgynevezett kulturáltabb fele természetesen óriási felháborodással fogadta ezeket a gesztusokat, de a szellemet a palackba visszazárni már nem lehetett, a politikai legmagasabb szintjére került a kérdés, amely végül a gyermekvédelmi törvény formájában került nyugvópontra:

• Könyveket, véleményeket nem égetünk, vagy darálunk, nem tiltunk be.

• Minden felnőtt azt olvas és néz, amit akar.

• Minden szülő úgy neveli és oktatja gyermekeit, ahogy azt helyesnek tartja.

A köznevelési intézményekben azonban ezek a tartalmak nem kerülnek a hagyományos nevelési eszközök mellé, ahogy erőszakos filmek, pornográf tartalmak és politikai filozófia kötetek sincsenek a bölcsődék könyvespolcain. Aki úgy érzi, hogy ezt kívánja gyermekének nyújtani, az oldja meg saját hatáskörben.

A liberális narratíva szerint ez a törvény kormány tiltólistára helyez minden olyan szórakoztató és/vagy informatív tartalmat, amely nem egyezik az világképével. Noha ez nyilvánvaló tévedés (esetleg ferdítés?), felmerül a kérdés, az egyetemes szólás- és véleményszabadság jegyében ugyanilyen hévvel védenének-e például azokat a tartalmakat, ami a transzgender-lobbi hatásának veszélyeit mutatja be?

A kormánykritikus média és egyes politikusok jelentős része jelenleg azon röhögcsél, hogy Magyarországon ez is „álprobléma” (mint a bevándorlás, ugye…?), hiszen a műtéti és hormonterápiás nemváltoztató beavatkozások jelenleg még nem jellemzőek idehaza. Úgy vitatják a prevenció létjogosultságát, mintha a nálunk még nem tapasztalható életmód-propaganda hiánya valami elmaradás lenne a fejlett nyugathoz képest.

Vajon tényleg meg kellene várnunk a kérdés törvényi szabályozásával, hogy gyermekek ezrei keressék tinédzserkori szorongásuk megoldását plasztikai sebészek kései alatt?

Létezik erre vonatkozó elrettentő példa?

Az Egyesült Államokban olyan léptékben növekszik az orvosi beavatkozásokkal történő nemváltoztatás iránti igény a fiatalok körében, hogy már könyv is jelent meg, amely a témát vizsgálja.

Abigail Shrier Visszafordíthatatlan kár: a transznemű őrület elcsábítja lányainkat című könyve részletesen mutatja be a nemváltó kezelések kockázatait, a populáris kultúra hatását a szorongó, identitásukat vesztett fiatal lányokra, akik a nemváltoztatásba menekülnek problémáik elől, amelyből profitálnak a gyógyszergyártók és plasztikai sebészetek.

A jellemzően középosztálybeli, fehér, fiatal, nőket érintő jelenségről szóló könyvvel és a megjelenését követő liberális boszorkányüldözéssel Ódor János László kollégánk januári cikkében már részletesebben foglalkozott, emlékeztető jelleggel ajánljuk újra olvasni.

A múlt héten a Danube Institute blog hozta le a Daily Wire cikkében megjelent hírt, hogy a liberális vélemény- és szólásszabadság bajnokainak közössége, az Amerikai Könyvkereskedők Szövetsége körlevélben kért bocsánatot, amiért olvasásra ajánlotta Shrier könyvét.

Természetesen ismét a közösségi médiából (ki gondolná, hogy a Twitterről?) érkezett a támadás, melynek hatására a bátor szervezet kézzel-lábbal kapálózva mentegetőzni kezdett, visszavonva az ajánlást, ígéretet téve, hogy a „jóvátehetetlen kárt” megpróbálják enyhíteni.

Az LMBTQ aktivistáknak nyilván ez sem elég, azért harcolnak, hogy az Amazon kínálatában se legyen elérhető (a Target és Wallmart kínálatából az erőszakos transzlobbi hatására már tavaly év végén kikerült a mű).

A Nyájas Olvasó mit gondol, hány liberális, ellenzéki médium foglalkozott eddig a kérdéssel?

Igen, pont annyi.