Marosán György elvtárs még az átkosban tett örökbecsű aranyköpése, szó szerint idézve így hangzik: „Nem a zsemle kicsi, elvtársak, hanem a pofátok nagy”. Szögezzük le az elején, hogy
egy művész tehetsége nem jelent menlevelet kivagyiságra, kizárólagosságra, mások lesajnálására.
A magam részéről tisztelem, becsülöm Dés László zeneszerzői, előadói kvalitását, dallamainak, musicaljeinek vitathatatlan helyét zenei életünkben. Zenei hallása, tehetsége érzelmek széles skáláján játszik. Művei önazonosak, másétól jól elkülöníthetőek, és a leglényegesebb, hogy tényleg szerethetőek. Ezekkel a mondataimmal le is tudtam vele kapcsolatban a kötelezőt.
Egyéb észrevétel Dés Lászlóról, hogy amennyire briliáns a hallása a zene világán belül, olyannyira süket és beszűkült tudatú minden más, a zenén kívüli történésre. Hogy saját politikai narratívája olyan amilyen, azt megszoktuk már. Gyakorta elmondja, meghallgatjuk, aztán lapozunk.
A problémát vele kapcsolatban a művészvilág rajta és saját kamarazenekaraként alá cincogó buborékján kívüli művésztársainak sértő lesajnálásában látom. Minden alkalommal elmondja, ő mennyire bátor, hogy cseppet sem fél elmondani sarkos véleményét politikáról, közügyeinkről. Csakhogy
művészeti életünkben napjainkban is inkább ahhoz kell bátorság, hogy a még mindig baloldali, liberális hegemóniát őrző művészberkekben valaki vállalja jelenünk kormánypártiságát. Teljességgel megalapozatlan Dés részéről az az állítás, hogy bármitől is félnie kellene neki vagy a vele együtt teli szájjal kormányt gyalázó művészek bármelyikének.
Számos egyetemünk értelmiség képző katedráin, a színház és filmművészet berkeiben ősidők óta működik a csöndes összekacsintások néma jelrendszere. Nemzetközi téren sem a liberális szabadosság ellen lázadó nonkonformista, konzervatív művészek azok, akiket a tenyerükön hordoz Hollywood.
De visszatérve Dés Lászlóhoz: a napokban ismertette végtelenül cinikus gondolatát, amelyet az „én nem félek kimondani” rettegésében tárt elénk: „Rendkívül dilettáns és hozzá nem értő emberek milliárdokat kapnak, hogy ezt a Petőfi-kérdést rendbe tegyék. Valószínűleg rendbe is teszik egy életre, és akkor majd jövök én a Gesztivel egy Petőfi-musicallel.”
A vele készült beszélgetésben saját maga árulja el, hogy a Vígszínházból már kikosarazták a darab bemutatásával /van ilyen/, így vélhetően a Dés László szellemi nagysága előtt nem térdet hajtó Vígszínház is felkerül a „dilettáns, hozzá nem értő” titulust kiérdemlő hálátlanok közé.
Ha az önpromotálás ilyen balos természetességgel követel helyet Dés bármely megszólalásában, akkor engedtessék meg számomra is annak megemlítése, hogy saját Munkácsy a festőfejedelem, azt megelőzően pedig a Jeanne d’Arc című musicalem bemutatását anno a József Attila Színház és a Békéscsabai Jókai Színház is örömmel és azonnal vállalta.
Akkor ez azt jelentené, hogy én kvalitásosabb zeneszerző lennék, mint Dés László? Közel sem! Attól, hogy Dés Lászlón kívül jelenlegi kulturális életünkben rajta kívül mást is hagynak labdába rúgni, az még semmit nem von le az ő tehetségének az értékéből.
Az viszont Dés emberi minőségéből rengeteget, hogy szó szerint magánkívül méltatlankodik azon, hogy egy adott téma feldolgozására más is bátorkodik rajta kívül, ráadásul a megvalósításhoz még pénzt is kap.
Ami a legellenszenvesebb, hogy a „majd jövök én a Gesztivel” fellengzősségével próbálja jelezni a „dilettánsok” felé, miszerint ők, holmi kormány által támogatottakkal nincsenek egy súlycsoportban.
Azt csak halkan teszem hozzá, hogy arról a Dés Lászlóról, aki politikai életünk nagyasszonyának Szabó Tímeát képes tekinteni, és akiről úgy nyilatkozik, hogy „Szóval Szabó Tímea, le a kalappal!....Mindig nagyon elegánsan, de nagyon karakánul vág vissza és nagyon tartja magát és nem borul el és nem száll el”.
Nos, ennek ismeretében azt kell gondolnom, hogy közéletünk történéseinek „zeneiségéről” alkotott összhangzattanába már-már az elviselhetőséget súroló disszonáns és feltétlenül javításra szoruló harmónia-menet csúszhatott.
Publicisztikám állításait Dés László zongoráján akár C-dúrban, akár A-mollban is fenntartom.
A szerző a Madách Színház színművésze
