Minden létező felületen sorjáznak a szalagcímek. Egyfelől: Ukrajna az összeomlás szélén áll, Néhány hét és Ukrajna csődbe jut, Az Ukránok nem nyerhetik meg ezt a háborút. Másfelől: Az oroszoknak fogynak a tartalékai, Oroszország vesztésre áll, Az ukránok megfordították a háború állását, Az oroszok úgy hagyják el az ukrán falvakat, mint az olimpiai gyorsfutók. És így tovább a végtelenségig.
Az egymásnak homlokegyenest ellentmondó híreket hallva, ember legyen a talpán, aki képes eligazodni az információk és dezinformációk özönében.
A különböző értelmezések között egyetlen aspektusát nem olvastam még a háború lehetséges befejezésének. Nevezetesen, hogy a jövőben kijelenthető lesz-e egyáltalán, hogy nyert az egyik, vagy a másik oldal, letették-e a fegyvert, kapitulált-e az ukrán, netán az orosz fél. Esetleg a háború vége akár az emberi létezés végét is jelentheti?
A sakktábla felületén 16 darab fehér és 16 darab fekete bábú küzd egymással a győzelemért. A megnyitás után következik a középjáték, majd a végjáték, amely idő előtti feladással, pattal, avagy mattal végződhet. A matt előtti lépésnél a szorongatott félnek nincs sok eszköze a helyzet megváltoztatására. Az emberek részvételével „játszott” háborús sakkjátszmák esetében sajnos a végső állapot elfogadása előtt egyeseknek még rendelkezésre áll egy eszköz, amiről igen keveset hallani.
Az orosz-ukrán háborút nem bábukkal játsszák, hanem létező országok hús-vér embereivel, akik tetszik, vagy sem, de a sakk gyalogjaihoz, futóihoz, lovaihoz és bástyáihoz hasonlóan sajnos nem mások, mint a végső győzelem elérésének „járulékos veszteségei.” Jelen háború kapcsán leszögezhetjük, hogy az orosz részről nem vezetett négy lépésen belül susztermatthoz, hiszen a harcok 2022 februárja óta rendületlenül folynak. Jelenleg a felek a középjátéknál tartanak, de előbb, vagy utóbb a harc át fog fordulni a végjátékba.
Mindenki előtt világos, hogy Amerika és Oroszország vívja, de már egy valóságos ukrajnai sakktáblán, az amerikaiak képviseletében ukrán élőerőkkel, amerikai, illetve európai harci eszköz-utánpótlással és tengernyi pénzügyi segédlettel.
Az eddigi eredmény: áldozatok itt is, ott is, porig rombolt ukrajnai városok, falvak, infrastruktúra nélkül maradó területek. Mindkét oldalon tengernyi könny, elárvult családok, helyrehozhatatlan, több generáción átívelő, lélekemésztő tragédiák. Ha ez nem lenne még elég, az európai szankciós politika eredményeként vészjósló kilátások az Európai Unió államaiban, nyersanyaghiány, elszabadult infláció, általános bizonytalanság és félelem a jövőtől.
Nincs szándékom jóslásokba bocsátkozni a végső „győztes” tekintetében, hiszen minden világégésben csak vesztesek voltak, vannak és lesznek.
Aki győztesnek hiszi magát, az csak kósza illúziót kerget, hiszen a fegyverekkel kikényszerített győzelem a győztes számára is az emberiség, az emberiesség tragédiája és annak beismerése, hogy elfogytak a szavak és az ellenfél mattolására nem maradt más csak az állati, nyers erő.
Ezen a ponton érkeztem el írásom leglényegibb részéhez, a végső győzelem kérdésköréhez. Meglátásom szerint, amennyiben Ukrajna kap mattot, akkor a mindenkori háborúk sajátossága szerint az orosz nagyhatalom saját feltételrendszere szerint és biztonsági szempontjainak szem előtt tartásával rendelkezik a háború vesztesének kötelezettségeiről. És nagy valószínűséggel visszaállítja a 2014-ben Ukrajnában hatalomra került nyugatbarát bábkormány időszaka előtti viszonylagos status quo-t. Ez lenne Európa és az egész világ számára az elviselhetőbb.
Amennyiben Oroszország esélyei elenyészővé válnának a győzelemre, abban az esetben kétséges lenne, hogy a háborút békésen, tárgyalóasztal mellett le lehetne zárni. Az első világháborúban az Orosz Birodalom az Antant részeként, majd a második világháború során már, mint Szovjetunió - a Szövetségesek meghatározó tagjaként - győztesként vonult le a pályáról.
Az 1991-ben felbomlott Szovjetunió örököseként Oroszország a győztesek birodalmi tudatát így már több, mint száz éve táplálja és hordozza magában. Ráadásul Oroszország atomhatalom.
Ennek ismeretében valószerűtlennek tartom, hogy a harcmezőn történő ellehetetlenülése esetén ellenfele győzelmét elismerve Oroszország kapitulálna Ukrajna előtt. Az sem életszerű, hogy a falhoz kényszerítve egy ilyen presztízsű állam a még rendelkezésére álló végső fegyverének, azaz saját atomarzenáljának bevetésétől elzárkózna.
Itt Európában a szankciós politika erőltetésével, a harci muníció korlátlan szállításával csupán az ördögöt kísértjük. Emlékezzünk Hirosimára, Nagaszakira és ne felejtsük el, hogyha egy színdarabban felbukkan egy patronos játékpisztoly, az garantáltan el fog sülni. Ezért Európa, de az egész világ létérdeke, hogy még a fal előtt – bármelyik hadviselő fél is kerüljön oda - egyezségre jusson és maradjon szárazon a puskapor.
Amerika messze van, bármely európai történés számára hatótávolságon kívüli. Édeskevés kijelenteni, hogy Oroszország az agresszor és ezért rendeli Európa minden intézkedését ez alá. Esetleges vereségének nyilvánvalóvá válása előtt ugyanis a sarokba szorított „nagymedvének” az atomtámadás piros gombjának megnyomásával rendelkezésére állhat még egy olyan utolsó utáni lépés, ami boríthatja a sakktáblát, a játszma befejezésének eddigi forgatókönyveit és az ehhez fűzött, naivan táplált reményeket.
Ne jussunk el idáig.
A szerző a Madách Színház színművésze
