Az évszázad győzelme: újra hazahoztuk a futballt Angliából!

Persze, itt van bennem is a „na, ugye”-érzés, de többsoros gyónással szögezném le mindjárt az elején:

• nagyvonalúan nem vitatom el az ellenzékiek örömét, legyen övék is ez a siker,
• Anglia történelmi válogatottjait meg eleve a brit kultúrát hatalmasra tartom, amióta az eszemet tudom.

De most mondhatnánk, hogy

thank you for the music, thank you for the football and leave the rest to us...,

azaz köszönjük a jó zenéket, köszönjük a focit, de a többit hagyjátok most ránk.

Annak alátámasztására, hogy a magyar (felnőtt-, férfi-) fociválogatott tegnap esti hihetetlen 4:0-s győzelme Wolverhamptomban valóban több ponton is történelmi és elképesztő, megpróbálunk pár meggyőző érvet összeszedni:

• Tétmeccsen nyertünk az angolok ellen. Az 1953. novemberi bravúrgyőzelem 6:3-a hivatalosan egy barátságos mérkőzés volt, még ha hatalmas téttel is bírt: addig az angol válogatott nem kapott ki otthon nem brit-ír csapatoktól. De akkor is: ez most tényleg tétmeccs volt.
• Idegenben nyertünk olyan meggyőző teljesítménnyel, hogy a végén – ellentétben a budapesti 1:0-s, szintén bravúros eredménnyel –még meghatódni se volt időnk, de közben izgulni se kellett különösebben.
• Igen, ezzel elérkeztünk ide: az angolokat oda-vissza ütöttük pár napon belül, az összesített gólkülönbség 5:0.
• Az angol válogatotté jelenleg a világ legértékesebb játékoskerete, és az eredményei is tiszteletre méltóak: 2018-ban a világbajnokságon elődöntősök, végül negyedikek; 2021-ben az Eb-döntőben pedig csak azokkal a fránya tizenegyesekkel maradtak alul az olaszok ellen. Szegény Southgate...

A mi futballunk a rendszerváltás után teljesen összeomlott: nem „úsztuk meg” úgy, mint a csehek vagy a románok, akik jók tudtak maradni. Sőt, utóbbiak a '90-es években érték el eddigi legjobb eredményeiket (remélem, ez így is marad). És nem alakult úgy a formánk, mint mondjuk a bosnyákoké vagy a letteké, akik a 2000-es években hirtelen minden komolyabb előzmény nélkül ki tudtak jutni Eb-re, vb-re; hogy aztán megint eltűnjenek szépen. Vagy emlékszünk még a 2004-es Európa-bajnok, Rehhagel-féle görög válogatottra? De ott vannak a szlovákok vagy a lengyelek, akik úgy 10-20 év sebnyalogatás után összekapták magukat, és stabil résztvevői minden világversenynek. Már csak mi hiányoztunk a KGST-árvák közül.

Nálunk minden sikert kisebb részsikerek előztek meg: előbb a kötelezők (vagy annak tűnők) Finnország meg Izland ellen – mert sokáig még ez se volt egyértelmű. Aztán a bravúrosnak tűnő, „felállós-fordítós” győzelmek a svédek vagy a törökök elleni  tétmeccsen (köszönjük, Egervári), majd idővel a 2016-os kijutás, ahol idegenben győztük le az addig erősnek számító Norvégiát Kleinheisler legendás góljával. Mert bizony pótselejtezőre kényszerültünk, miután Törökország a 89. percben legyőzte Izlandot 1:0-ra, ez se hullott az ölünkbe.

És hiába a kiváló 2016-os szereplés –  győzelem Ausztria, iksz Izland és a későbbi Európa-bajnok Portugália ellen – , majd továbbjutás, az Eb utáni rossz formát látva (Andorra és a többiek...) megint leírták a magyar focit, főleg az ellenzéki oldalon.

A 2016-os Eb-kijutás és szereplés csak egy kis generáció utolsó szerencsés fellángolása volt, egyedül Dárdai érdeme.

Aztán tessék: lehet, hogy mégsem egy utolsó fellángolás volt?

Ugyanis 2020-ban újra kijutottunk, és ismét kemény munka kellett hozzá: előbb a bolgárokat vertük idegenben 3:1-re, végül itthon fordítottunk az utolsó pillanatban Izland ellen Nego és Szoboszlai góljaival úgy, hogy a 88. percig még kiesésre álltunk. De még a Covid miatt töküres lelátók előtt... És hiába a kiváló szereplés újra az Eb-n, a győzelmek elmaradtak, különösen a németek összemákolt müncheni iksze volt bosszantó.

De ebből is felállt a csapat, nem volt miért szégyenkeznünk.

Az akadémiai rendszer egy zsák szar, a Felcsút egy vicc: csak középszerű jugoszlávok rúgják a labdát milliárdokért Orbán szórakoztatására.

Valóban? Nos, ezek után azt mondom, lehet felőlem örökké trágya az NB I., és hosszabbítsuk meg Bicskéig, ha ilyen játékosok kerülnek ki onnan.

• A tegnapi gólok közül kettőt Sallai Roland szerzett: Puskás Akadémia-nevelés.
• Nagy Zsolt – szintén PAFC-nevelés – a németek után most az angoloknak is olyan gólt vágott, hogy erre Nyugaton is csak pislognak.
• És ne feledjük, hogy Kleinheisler a III. kerület után szintén Felcsúton vált meghatározó labdarúgóvá. Mégse olyan szar és felesleges a miniszterelnök hobbija, ugye?

Nekünk, akik a '90-es években nőttünk fel, és váltunk a borzasztó eredmények ellenére örökre szurkolóvá, ezek felfoghatatlan dolgok. És talán –  mit talán?! –  ki is mondhatjuk: köszönjük, Puskás, Hidegkuti, Bozsik és a többiek, de ideje eltenni az Aranycsapatot arra a polcra, ahova valók. Nagypapáink emléke, szép volt, de nézzünk előre meg a jelenbe!

Az elmúlt évtizedek be-becsúszó bravúrjai után mindig ezeket olvashattuk a sajtóban:

Jobb lett a magyar foci? Nem. Jobbak lettek a magyar játékosok? Nem.

Most mindkét kérdésre hangos IGEN a válasz.

Mert van csapatunk, van új, kis Aranycsapatunk. Ezek nem sörmeccses bravúrikszek, nem pontrúgásokból meg öngólokból kiizzadt győzelmek a finnek meg hasonló csapatok ellen, hanem világszínvonalú akciógólok tudatos és gyönyörű támadásokból, sokkal-sokkal erősebb és drágább csapatok ellen. Azt most direkt nem írom, hogy értékesebb...

És nem kell rögtön Eb-t meg vb-t nyerni, mi türelmesek vagyunk. Mert tudjuk, hogy minden kis lépésért és sikerért meg kell dolgoznunk. Következhetnek az itthoni győzelmek telt ház mellett, elégtétel a németekkel szemben, aztán egyszer egy jó kis vébé, esetleg továbbjutás az egyenes kiesési körökbe...

Tempó, Fiúk. Köszönjük.