Egy pesti vízilabdás „srác” a tenger hullámaival is dacolt, hogy létrehozza élete alkotását, amely egyfajta állásfoglalás, komoly társadalmi kérdések feszegetése. Megelőzhető az újabb civilizációs törés? Miért nehéz egy hídépítő élete, és milyen az élet a szakadékban? Merjünk lázadók lenni? Leslie Mandoki zenész-producerrel beszélgettünk.
- Pár hét alatt hatalmas siker és aranylemez lett a „Living In The Gap & Hungarian Pictures” című dupla albumod. Négy-öt éve, amikor beszélgettünk, említetted, hogy egy Bartók Béla-projekten dolgozol, de akkor nem árultál el többet. Bevallom, ez akkor nagyon meglepett, és azon gondolkodtam, hogy vajon mi dolga lehet Leslie Mandokinak Bartókkal?
Már hosszú ideje foglalkoztatott a gondolat. Egy pesti srácnak természetesen nagyon komoly zenei és lelki kapcsolata van Bartók Bélával, azzal a zeneszerzővel, aki a legmélyebben visszaadta a magyarságunkat. Amikor a kommunista diktatúra akkori kultúrpolitikai vezetője felvilágosított, hogy soha nem kapok nyugati útlevelet, sem lehetőséget lemezfelvételre, akkor az azóta Hollywoodban hatalmas karriert befutó Csupó Gábor barátommal és Szűcs László zenésztársammal egy jugoszláv vasúti alagúton keresztül elhagytuk az országot. Magam mögött hagytam mindent, és egy időre eltávolodtam attól a gondolattól is, hogyan lehetne Bartókból rockzenét csinálni. Tizennyolc éve határoztam el végleg, hogy feldolgozzuk Bartók Béla albumát, a Magyar képeket. Épp egy nagyszabású műsorra, az azóta a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült 50 years of Rock című programra készültünk a zenekarommal, amit a rockzene megünneplésére szerveztek. Hatalmas arénashow volt, világsztárok léptek fel, és még Mihail Gorbacsov is eljött. A backstage-ben magyarázta, hogy a rockzenének micsoda politikai ereje van: ők a jazz-rockot és progresszív rockot tartották a legveszélyesebbnek, mert a diktatúra ellenzékének, a diákságnak voltak a zenéi. Az egyik próba után elhívott vacsorázni Jon Lord (Deep Purple) és Greg Lake (Emerson Lake & Palmer), és elmondták, hogy régi vágyuk Bartók Magyar képek című művének feldolgozása. Sokat beszéltünk a magyar lélekről, a magyar történelemről, Erdélyről, de a felhasználási jogok hiányában akkor még nem valósíthattuk meg az elképzelésünket. Ennek ellenére kísérleteztünk. Ellátogattam hozzájuk Londonba, jegyzeteltünk, próbáltuk, melyik Bartók-témából lehetne rockot készíteni. Sajnos ahogy telt az idő, mindketten távoztak már közülünk, de én tartottam magam az ígéretemhez, hogy egyszer elkészítem az albumot.
- Egy időre megint eltemetted magadban az ötletet?
Valójában nem temettem el, évekig ért bennem, hordoztam magammal legbelül, néha beugrottak a dallamok, elkezdtem dúdolni, gondolkodtam, hogyan dolgozzam fel, és épp akkor jött a felszínre, amikor a „Living In The Gap” című albumot készítettük. Fantasztikus időszakot éltünk át, együtt volt az egész zenekar, napi tizennyolc óra próba mellett kenuztunk, bográcsoztunk. A banda fele a stúdióban aludt, a másik része a házamban. Tudod, lehet, hogy 35 Grammy-díjunk van összesen, de azért egy igazi hippibanda vagyunk. Annyira jól haladtunk az albummal, hogy egyik nap felvezettem, hogy most meg kéne megcsinálnunk a Bartók-albumot is. Egyből belevágtunk.
- A Mandoki Soulmates sokszínű zenekar, különböző nemzetiségű zenészekkel. Hihetetlen, hogy a 21. században Bartók Béla még ilyen népszerű lehet. Az érthető, hogy számodra, magyarként miért fontos, de milyen a megítélése a világhírű zenészek között?
A nagy afroamerikai művészek Miles Davistől Charlie Parkeren át Jimmy Hendrixig a leghangosabb istenítői voltak Amerikában, a zeneiségükben mind Bartókra hivatkoztak. Lehet furcsa, amit mondok, de Amerikában teljesen más az imidzse Bartóknak, mint hazánkban. Kint azt gondolják, konvencionális, könnyen fogyasztható, mert mindenki dúdolja. Elmesélek egy érdekes történetet. Az első alkalmak egyikénél, amikor New Yorkban dolgoztam a Times Square-en Anthony Jacksonnal, egy különös élményben volt részem. A stúdióban találkoztam a világ legtöbb Grammy-díjával kitüntetett albumán játszó basszistával, aki a Bee Geesszel, Paul Simonnal, Herbie Hancockkal is játszott, egy harlemi afroamerikai zseni, és azzal a mondattal nyitott, amikor megtudta, hogy budapesti vagyok: „Jól elárultunk titeket ’56-ban, minden amerikai szégyellje magát ezért.” New Yorkban, egy amerikai sráctól ezt hallani – erős mondat. A hajnalig tartó muzsikálás után elmentünk Harlembe Anthony Jacksonhoz, ott ért a következő meglepetés a világ legnagyobb Bartók vonósnégyes gyűjteményét látva. Ehhez még hozzátette, hogy „Bartók a legnagyobb rockkomponista.” Így gondolkodnak világhírű zenészek Bartók Béláról, hatalmas zseniként értékelik.
- Amikor ténylegesen elkezdtél albumszinten is foglalkozni a feldolgozással, mennyire kellett visszamenned a te Bartók-gyökeredig vagy magyarságodig?
A „Bartók-projekt” vagyis a Hungarian Pictures előtt készítettem egy filmet az 1956-os forradalomról Szabadságvágy címmel, ezt tavaly októberben, a forradalom évfordulóján egy magyar kereskedelmi televízió a műsorára is tűzte.
Úgy öt-hat éve a gyerekeimmel arról beszélgettem egyszer, hogy ők pont annyi idősek, mint ’56-ban azok a srácok voltak, akik fegyvert ragadtak, és életüket kockáztatva harcoltak a szabadságért, ami az én gyerekeimnek már annyira természetes. Miután mindkét nagyapjuk pesti srác volt, valahol személyesen is kötődtek a forradalomhoz. A filmet a fiammal együtt készítettem el, komoly és mély munka volt. Sokat törtem akkor a fejem az én magyarságomon. Az életem kétharmadát Németországban töltöm, az egyharmadát az Egyesült Államokban. A magyar szabadságvágynak köszönhető, hogy ledőlt a berlini fal. Helmuth Kohl szavaival élve: mi, magyarok ütöttük ki az első téglát a két világot elválasztó falból. Mindig azt mondom ezeknek az embereknek, akik így vélekednek Magyarországról, hogy én mint keresztény ember nagyon büszke vagyok a szülővárosomra, Budapestre, hogy a zsinagógát nem kell páncélosokkal védeni, ellenben nézzék meg Brüsszelben, Párizsban, Berlinben mi a helyzet. Budapest példakép is lehetne ezeknek a városoknak. Visszatérve Bartókra, amikor a film kapcsán a keresztény-zsidó gyökereket vizsgáltam Budapesten a gyermekeimmel, akkor mentem mélyebben bele a bartóki világba.
Amikor a zenekarommal elkezdtünk dolgozni a Bartók-albumon, minden olyan meseszerűen alakult. Cory Henry szólóját úgy vettük fel, hogy párszor meghallgattuk Bartók eredeti felvételét, utána ő kiment, és fel is játszotta. Ebben az egész projektben az az igazán érdekes, hogy Szakcsi Lakatos Bélán kívül nincs is benne magyar, de ezek az angolszász ikonikus legendák belemerültek a magyar lelkivilágba, és megragadta őket.
- Bartók így össze tud kötni ennyi különféle zenészt?
- A dupla album másik része a „Living In The Gap”. Olyan érzés fogalmazódott meg bennem, ahogy hallgattam a zenét és olvastam a dalszövegeket, mintha az egész emberiséghez „kiáltanál”, és próbálnád felrázni őket. Nagyon komoly társadalmi kérdéseket feszegetsz ezen az albumon.
A „Living In The Gap” története onnan indult, amikor a Grammy Organization meghívta a Mandoki Soulmatest a New York-i Beacon Theaterbe – itt forgatta korábban Martin Scorsese a Rolling Stones filmet, a Shine a Lightot. A Grammy-díjátadó hétvégéjén léptünk fel. Fantasztikus élmény volt, szűnni nem akaró, álló vastapssal. A koncert után azt mondtam a gyerekeimnek, „na most kell abbahagyni, mert mi jöhet ezek után?” A fiam erre csak azt válaszolta: „megírod életed legjobb albumát”.
A koncert után három hetet Los Angelesben töltöttünk a családdal, a gyerekekkel való beszélgetések hatására kezdett érlelődni bennem a „Living In The Gap” gondolata. Feszegettünk társadalmi kérdéseket is, beszéltünk arról, hogyan irányítanak minket az algoritmusok, milyen digitális visszhangkamrában vagyunk, és egy szűrőrendszeren keresztül kapjuk az információkat. Szóba került a kapzsiság, a kaszinókapitalizmus. Aztán véget ért a nyaralás, visszajöttem a stúdióba, és belevetettem magam a munkába. Vagy négy filmen dolgoztam, indultam a kínai turnéra, nem volt időm az albummal foglalkozni.
- Életed fő műve váratott magára?
A turné végén már a reptérre tartottam, amikor hívott a fiam. Közölte, hogy otthon szétszedték a stúdiót, mindent felújítanak, kidobott pár tonna hulladékot, mindent újratervez. Na, csak annyit mondtam: mindez nagyon jó vicc, de 16 óra múlva személyesen átbeszéljük! Akkor közölte, hogy nem haza megyek, hanem egy másik járatra fogok felszállni. Bali a cél, ahol bérelt nekem egy tengerparti házat, és nyugodtan megírhatom életem legjobb lemezét. Azt hittem, szórakozik.
- Nem kis teher, ha a fiad azt mondja: tessék életed alkotását összehozni...
Az én hibám, így neveltem őket. Nekem is azt mondta Édesapám, amikor nem én voltam az osztályelső, hanem a második, hogy „vezeted a veszteseket?” Ebben a szellemben neveltem a gyerekeket is. Ezek után mit tehettem? Elvonultam Balira. Azt mondták, jelezzek, ha elkészültem – mint a pápaválasztásnál.
- Várták, mikor száll fel a fehér füst?
Béreltek a parton egy házat – ami körbe volt vége magas falakkal – saját úszómedencével, még az ételt is „házhoz hozták”, úgyhogy nem kellett kimozdulnom sehova, még az internetelérés is csak korlátozott volt. Elzártak a külvilágtól, csak magam voltam. Élveztem. Napi 18 órát dolgoztam három héten keresztül, meg is írtam a komplett lemezt.
- Nagyon komoly üzenetértékkel bíró album született, és sokan mondták, írták, hogy tényleg ez életed fő műve. Érthető, hogy a fiad „száműzött”. Mekkora hullámvasutat éltél át az alkotás közben? Pozitív szemléletű ember vagy, akit a világ eseményei mindig is megérintettek, most egymagad néztél szembe mindennel. Volt mélypont?
Igen, akkor úsztam pár kilométert, de nem a medencében. Na, ebből lett is nagy baj. Beúsztam a tengerbe, de azt nem tudtam, hogy az áramlatok miatt ez egy életveszélyes partszakasz, és tilos úszni – ezért van mindenhol medence. Jó nagyok voltak a hullámok, de engem nem zavart. Azért én pesti vízilabdás srác vagyok. Amikor Édesapám rájött, hogy nem költő meg festő leszek – mondjuk azóta is festek meg írok is – elküldött a Császár-uszodába vízilabdázni, mert ott belém verik, mi az emberség. A pólósoknak ugye kint van a felsőtestük a vízből, így azért a kemény mínuszokban a Csasziban meg is kaptam a kiképzést. Ezek után azt gondoltam, nekem a tenger nem kottyan meg, a vízilabdázók mindent kibírnak. Amikor egy háromórás úszás után kijöttem a partra, a rendőrség, a mentők, a hoteligazgató, mindenki aggódva várt, mert aki ezen a részen beúszik, az nem szokott kijönni. Utólag persze feltűnt, hogy senki nem volt a tengerben rajtam kívül. Ez az eset egyébként akkor történt, amikor gondolkodtam a lemezen, mert fontos volt számomra, hogy a társadalmi problémák minden aspektusát át tudjam világítani. Talán ez volt az egyetlen mélypont a lemez készítése közben.
- A világ eseményeit látva megmarad az optimista világszemléleted? Árkok betemetéséről és összefogásról is beszélsz a dalokban, de nem tudom, ez mennyire lehetséges. Szerintem egyre inkább távolodunk egymástól. Arról nem is beszélve, hogy a közösségi média lett az új erkölcscsősz, ránk koppint, hogyan viselkedjünk, vagy egész egyszerűen eltüntet, ha nem felelünk meg a közösségi elveknek.
Az árkok egyre mélyülnek, a szakadékok egyre szélesebbek, a hídépítés egyre nehezebb. Sőt, odáig jutottunk, hogy a hídépítő van meggyanúsítva. A művész nem tudja, mi az igazság, nincs szószékünk. Mi azt tudjuk, mi az őszinteség és a felelősségvállalás. Mert a közönség felé – aki tiszta szívvel és lélekkel jön a koncertekre, érdeklődően és nyitottan a gondolataink iránt, és elvárja, hogy reflektáljunk az élet történéseire – felelősséggel tartozunk.
A közösségi média véleményterrorja nagyon veszélyes játék, ezért is lett a lemez címe „Living In The Gap”, vagyis a szakadékban élünk.
Amikor Angela Merkel kampányának a zenéjét készítettem, személyesen reagáltam arra a szlogenjére, hogy „ez a döntés alternatívamentes”. Ugyanis én nem így látom. Az egyetlen dolog, amire nincs alternatíva egy szabad világban, az az alternatívákról való vitatkozás. Különböző megfogalmazásai vannak annak, hogy ki számít rendszerszinten kritikus fontosságú szereplőnek egy társadalomban. Merkeltől 12 éve azt halljuk, hogy a spekulánsok azok, akik ilyen szereplők, akik azon is nyerészkednek, ha valaki munkanélküli lesz. Én meg azt mondom, hogy a világjárvány alatt megtanuljuk, hogy az ápolónéni a rendszerszinten kritikus fontosságú szereplő, aki a munkájával keresi meg a kenyerét, és nem pedig a spekuláns, aki a koronavírusos időben is arra fogad a tőzsdén, hogy egy cég tönkre fog menni. Meg kell szüntetni azt, hogy valaki azon nyerészkedjen, hogy másnak rosszabb lesz.
A társadalomban sok minden rossz irányba indult el, és a művésznek az a feladata, hogy az emberiességet, az odafigyelést mutassa meg a kapzsisággal szemben. A családot, a munkánkat, a barátainkat, a művészetet, az egyetemes humanizmust tegyük a munkánk középpontjába.
- Úgy gondolom, örök lázadó maradsz, pedig ennyi sikerrel a hátad mögött most már megtehetnéd, hogy hátra dőlsz, és „lógatod a lábad”. Látható, hogy a véleményvezéreket egyre inkább félreállítják, a közösségi médiában „lecsavarják”, eltüntetik őket. Nem tartasz attól, hogy előbb-utóbb ez lesz a sorsod?
Akkor érzem jól magam, ha alkotok. Aki a sorstól megkapta a lehetőséget és a tehetséget, az éljen is vele, ez is része a felelősségvállalásnak. Léteznek olyan szakmák az életben, amik bizonyos bátorságot igényelnek, az enyém is ilyen. Mondták nekem eleget 19 éves koromban, a kommunizmus alatt is, hogy ne beszéljek vissza. A „Turn the Wind” szövegének egyik sorát idézném: „As a refugee I came to Germany / To be free to disagree”, azt gondolom, ebben minden benne van. Tőlem ne várják el, hogy mindennel egyetértsek, eléggé szabadon gondolkodó srác vagyok. Olyan sokan próbálkoztak engem elnémítani, de annyit mondhatok: sok szerencsét hozzá! Gyerekkoromtól kezdve mindig mindent máshogy csináltam, már az általános iskolában is állandóan behívattak az igazgatóhoz, hogy miért mondtam ezt vagy azt, vagy miért nem akarok a vietkongok számára a MÉH-be vasat gyűjteni. Mindig volt valami gondom valakivel politikailag. Én egy ilyen lázadó srác vagyok.
A zenésznek az a dolga, hogy mindig tüske maradjon a köröm alatt. Én mindig a széllel szemben álltam, és idáig egész jól ment a dolog. A szélnek kellett megfordulnia, nem a vitorlámnak.
Ezután sem fogok tetszelegni senkinek. Elkötelezett vagyok a közönség, az alkotás, a szülőhazám, a magyarságom felé. Nem tudnak eltántorítani.
- Éltél a kommunizmusban, tapasztaltad milyen az, amikor nincs véleményszabadság, és mi történik azzal, akinek rendszerellenes álláspontja volt. Ma visszaköszönnek azok az idők, ráadásul a demokrácia őshazájában, Amerikában. A techcégek erkölcsrendőrséget játszanak, és a nekik nem megfelelő tartalmat és személyt törlik. Ezt megtették még az amerikai elnökkel, Donald Trumppal is. Ijesztő tendencia.
Annyira gyengének érzi magát, aki más véleményt képvisel, mint Donald Trump, hogy el kell némítani? A legnagyobb erénye egy szabad társadalomnak az, ha az emberek szabadon vitatkozhatnak egymással. Meggyőzünk valakit az igazunkról, de egy vita alatt tanulhatunk is valamit a másik igazából. Mindenki véleménye számít, a mások igazsága is fontos, nemcsak a sajátunk. Különben csak szakadékok keletkeznek. Ha valaki olyat tesz, ami a társadalomra káros vagy törvénysértő, akkor az igazságszolgáltatás mondjon ítéletet, ne pedig egy személyes, privát vállalkozás, ami a piacból él, és a haszonért él. Európában és az Egyesült Államokban is a nép által megválasztott képviselőknek kell dönteniük. Egy magánvállalkozás nem a demokráciát akarja megmenteni, hanem a saját üzleti modelljét. A tolerancia a legfontosabb, a közösségi médiának az az átka, hogy mindig azt kell mondani, ami a mainstream.
Én 1953-ban születtem, kissrácként nem voltam olyan távol a nácizmustól. ’75-ben disszidáltam Németországba, akkor még elég sok öreg náci sétálhatott az utcán. Ilyenkor elgondolkozol azon, hogy Goethe, Bach, Beethoven és további művészek, filozófusok és mérnökök hazájában hogyan következhetett be ez a hatalmas civilizációs törés. És hol tartunk most? Valójában nem a rendőrség feladata, hogy a zsidó óvodát vagy a zsinagógát megvédje, hanem a keresztény emberek feladata, hogy soha többet ne legyen Európában vagy bárhol a világon olyan civilizációs törés, ahol félni kell attól, hogy valami neonáci vagy muszlim az életére tör. Azért mentem át az alagúton 1975-ben, amikor elhagytam Magyarországot, mert a teljes szabadságot akartam élvezni. És itt kötünk ki a jogállamiság gondolatánál. Mert ha valaki, mi, magyarok biztos tudjuk, mi a jogállamiság ellentéte, mert Magyarország ’89-ig nem volt jogállam.
- A jogállamiság szóval sűrűn találkozhatunk mostanság, és pont nekünk, magyaroknak próbálják megmagyarázni, mi is az...
Ha valaki megkérdezi tőlem, miért van Európában szakadék, akkor huszonöt különböző választ adhatnék, de egyet emelek ki, amiről ritkán esik szó. A vasfüggöny mentén, Nyugaton, a harmadik generáció él, aki a szabadságot ajándékba kapta, és jelenleg ők vannak véleményformáló pozícióban. Míg a vasfüggönytől keletre azok vannak, akik maguk mentek ki ’89 előtt az utcára, és harcolták ki a jogállamiságot.
A jogállamiságnál objektív kritériumok vannak, mindenkinek érthető, látható, ugyanúgy érvényes. Mi a művész feladata? Hogy ezt a szabadságot védje, ami mindenki számára egyértelmű, egyetemes, humanisztikus, emberi.
Legyünk már olyan szabadok 31 évvel a második nagy európai diktatúra leküzdése után, hogy toleráljuk a különböző véleményeket!
Azt mondják, a migrációs kérdésben nagy a szakadék Európában, de szerintem nincs így. A német parlamentben egy kétharmados többség a kontrollálatlan és korlátlan bevándorlás mellet van. A magyar parlamentben meg a kétharmados többség ez ellen. Lehet ezzel vitatkozni meg egyet nem érteni, de egyet nem szabad: azt mondani, hogy a másik parlamentje nem jó, és a nép rosszul döntött.
- És majd mi megmondjuk, hogy a ti parlamentetekben mi legyen!
Ez általában háborúkhoz szokott vezetni. Európának rengeteg közös értéke és érdeke van, de biztos nem az, hogy az egyik nép megmondja a másiknak, hogyan kell neki élni. Van azért egy-két dolog, amit én mint pesti srác elmondanék egy párizsinak, például, hogy legyenek kedvesek oldják már meg, hogy ne legyen antiszemitizmus a városukban, és ne kelljen páncélossal védeni a zsidó óvodát. Mondjuk nem kérték, hogy beleszóljak az életükbe, de ez nekem fontos, hogy azok után, hogy ezt a civilizációs törést a németek megtették a második világháború alatt, tartozunk bizonyos felelősséggel. Most a világjárvány alatt mindannyian szenvedünk, szép lett volna, ha a vakcina vásárlásával Brüsszelben kicsit ügyesebben bánnak. Itt, Németországban van egy kis politikai hullám ezzel kapcsolatban. Most mondta a BioNTech–Pfizer cég tulajdonosa – ahol sok magyar is dolgozik egyébként – hogy minden nemzeti állam jobban tárgyalt az EU-t képviselő német vezetőknél. Amerikában és Angliában is gyorsabban oltják az embereket, mint itt.
- Térjünk vissza a végén még a zenére. Szerinted is életed fő művét hoztad létre?
Minden koncertet visszahallgatok másnap, és elmondom mit kell javítani, mert perfekcionista vagyok. Ez nem csak szakmai ártalom. A művészet magas fokú alázatot igényel, tartozom ennyivel a közönségnek, mert ők az igazi zsűri. Ha majd a járvány után újra dübörgünk, reméljük, haza tudjuk hozni Bartókot. Németországban nyáron bemutattuk, nagy sikerrel. Utána azt mondták rám, 72 aranylemez után meghülyültem, kihívom magam ellen a sorsot, hogy három órán keresztül Bartókot játszom, a régi klasszikus repertoárból meg semmit? De a közönség piszok mód élvezte, és felállva tapsolt.