A fejlett világ figyelme ismét Afganisztán felé fordult. Nem csak azért, mert ismét divatos – főleg a közösségi médiában - leereszkedő sajnálattal sopánkodni a tálibok véres karmai közé került ország lakóinak sorsa felett, de Európa várhatóan – talán minden korábbinál nagyobb mértékben – ismét komoly migrációs nyomás alá kerül. Nem tét nélküli tehát számunkra sem, mit kavarnak tőlünk keletre állítólagos barátaink és szövetségeseink.
Amikor az USA beleszarik a palacsintába, általában nem az amerikai nép megy gyomormosásra. Márpedig ilyen palacsinta már majdnem minden kontinensre jutott.
Biden elnököt már nem csak hazai politikai ellenfelei és választói kritizálják, egyre több egykori és jelenlegi szövetségese teszi szóvá, hogy el van ez b*szva rendesen és jó lenne kicsit lassabban és rendezettebben visszaadni a lassan két évtizede általuk játszó- és gyakorlótérnek használt Közép-ázsiai országot.
Nézzük a híreket, a kétségbeesetten menekülni vágyó, de reménytelenül csapdába került emberekről készült felvételeket, a bárgyún mosolygó Joe bácsit, aki újra és újra hajtogatja, hogy mindenki hülye, csak ő helikopter és azon tűnődünk, vajon ez hogy történhet meg?
A világ legerősebb szuperhatalma ennyi fegyver és pénz birtokában hogy tud újra és újra pofára esni?
Az amerikai külpolitikai stratégiát és hatalomtechnikát átlátni és megérteni még azoknak a szakértőknek is szinte lehetetlen, akik hivatásszerűen foglalkoznak a témával. Sokkal több folyamat zajlik a közvélemény számára soha meg nem ismerhető szürke zónában, amelyet titkosszolgálatok, korrupció, ideológia- és értékmentes hatalomtechnikai megfontolások uralnak. Időről időre azonban bekerül a popkultúra vérkeringésébe egy-egy Edward Snowdenhez, vagy Julian Assagne-hoz hasonló figurától származó botrányos leleplezés-sorozat, amely megvillantja, micsoda gazemberségek és balf*szkodások kísérik az Egyesült Államok érdekérvényesítő tevékenységét – katonai jelenléten innen és túl. Nem meglepő módon ezeknek a történeteknek a leggyakoribb főszereplője az amerikai központi hírszerző ügynökség, amit a világ CIA néven ismer.
Noha a filmsorozatok aranykorát éljük, mégis elmondható, hogy kevés olyan tartalmas, igényes, a nézőt nyolc évadon keresztül folyamatosan meglepni képes alkotás született, mint a CIA bipoláris depresszióval küzdő, zseniális, könyörtelen, mégis emberien esendő hírszerző tiszt karakterének, Carrie Mathisonnak, valamint munkatársainak, elsősorban mentorának és főnökének Saul Berensonnak története, akik a történet során egyaránt voltak munkatársak, barátok, ellenségek, vetélytársak és szövetségesek.
Mindkét főszereplőt éppen annyira el tudnánk képzelni a sarki élelmiszerbolt pénztárában, mint a CIA Langley-i központjának valamelyik alagsori vallató cellájában.
És ez teszi a történetet hitelessé és lebilincselővé.
Ahogy a Netflix House of Cards sorozatáról tudjuk leginkább elképzelni, hogy valahogy úgy működik a nagypolitika, ahogy ott ábrázolták, a Homeland tűnik a leghitelesebb kémtörténetnek.
A hírszerző is ember, csak számukra hihetetlen és abszurd veszélyek kéz a kézben járnak a hétköznapi élet mindenki számára ismerős egzisztenciális és családi viszontagságaival. Ezt a két végletet pedig olyan remek arányérzékkel adagolja a sorozat, hogy a néző úgy érzi, a hírszerzők és informátoraik bonyolult élete nem is működhet másképpen.
A cselekmény egy hosszú iraki hadifogságból szabaduló, titokban muzulmán terroristává vált amerikai katona hazatérése körüli bonyodalmakkal indul, ahol a főhős, Carrie ösztönösen gyanakodni kezd a nemzeti hősként fogadott, politikai karriert kezdő áruló őrmesterre, akibe egyúttal gyorsan bele is szeret. A kémekről alkotott, James Bond-féle romantikus kép gyorsan szertefoszlik, mikor kiderül számunkra: az igazi kémkedést a saját hazája ellen beszervezett árulók végzik, akik egyaránt lehetnek taxisofőrök, katonatisztek vagy magas rangú politikusok.
A szereplők gyakran sem önmagukban, sem egymásban nem bízva, ösztöneikre hagyatkozva döntenek hol jól, hol rosszul, sokszor csak a vakszerencsének köszönve túlélésüket.
Balesetnek alig álcázott gyilkosságok, titkosszolgálatok által szervezett forradalmak és egyéb dörzsölt manipulációk világítanak rá: a kémek nem pusztán információkra vadásznak, aktívan képesek akár háborúk kirobbantását, vagy megakadályozását elérni. Mikor Amerika instabil térségekben nem tud, vagy nem akar költeni saját jelenlétre, az „oszd meg és uralkodj!” politikáját követve ugraszt egymásnak törzseket, nemzeteket, vagy hadurakat. Mindezt a nemzeti érdek nevében.
A történet azért is különösen aktuális, mert a Homeland záró, nyolcadik évadja éppen Afganisztánban játszódik, ahol hőseink a tálibokkal próbálnak békéről egyezkedni.
A történet végét nem spoilerezzük, tessék szépen végignézni. hogy a valóságban ez hogy sikerült, arról már a hírekből értesülhettünk.
A Homeland persze nem megtörtént eseményeken alapul, egy izraeli sorozat, a Prisoners of War adaptációja, valamint a hasonlóan ügyesen kitalált, a feszültséget végig fenntartó 24 készítői állnak a produkció mögött. Ennek ellenére az a benyomása támadhat a nézőnek, hogy az lenne a meglepő, ha a valóságban nem így működne a kémek világa.
Ha esetleg megint hónapokra bezárkózni kényszerülnénk a COVID 4.0 miatt (de nem fogunk), ez legyen az első a megnézendők listáján!
