Azt követően, hogy idén májusban iszlamista fegyveresek a Gázai övezetből ezres nagyságrendű rakétaesőt zúdítottak a Közel-Kelet egyetlen demokráciájára, Izraelre, működésbe lépett a Zsidó Állam erre szakosodott önvédelmi rendszere, az ún. Vaskupola.
A komplex légvédelmi rakétarendszer, amelynek elsődleges célja az ország területére kilőtt ellenséges rakéták észlelése, majd likvidálása, az akkor történtek tanulságai szerint kiválóan vizsgázott, mintegy 1000 iszlamista rakétából megközelítőleg 850 nem ért célba.
A hatékony védekezésnek azonban hatalmas költségei vannak, ugyanis az alapvetően három komponensből álló rendszer (azonosító radarok, becsapódási helyszíneket kalkuláló szoftver, valamint a semlegesítő rakétaállomány) dollármilliárdokba kerül.
A projekt létrejöttét Izrael legszorosabb szövetségese, az Egyesült Államok nem véletlen támogatta mintegy 5 milliárd dollárral és azzal a jövőbeni ígéretével, hogy az ország bizonyosa nagyfokú incidensek során a Vaskupolához szükséges pótló forrásokban is számíthat az Államok segítségére.
Csakhogy már a késő tavaszi rakétaeső után felmerültek olyan találgatások, miszerint az újdonsült amerikai elnöknek nem képezi elsődleges célját az elmúlt években precedens nélküli intenzitással igénybe vett Vaskupola visszatöltése.
Az amerikai baloldal politikáját megengedő hangnemben tárgyaló világsajtó elsősorban mindezt azzal indokolta, hogy a Biden-adminisztráció számára jelenleg fontosabb az Egyesült Államok „újraindítása”, a nagyszabású tervekhez pedig hihetetlen mennyiségű kormányzati források kellenek, ennek okán a külföldre irányzott bármilyen nemű segély jelenleg nem élvez prioritást.
Ugyanakkor számos jel arra enged következtetni, hogy az Izrael megsegítésével kapcsolatos elnöki hezitálás mögött a Demokrata Párton belüli konfliktusok kezelése állt, melynek keretében a pártvezetés a szervezet szélsőbaloldali szárnya felé próbált gesztust gyakorolni.
Köztudott, hogy a pártban a „the Squad” (a csapat) név alatt tömörülő képviselők (Alexandria Ocasio-Cortez - NY; Ilhan Omar - MN; Ayanna Pressley – MA; and Rashida Tlaib – MI; Jamaal Bowman – NY; és Cori Bush – MO;) nagyrészt annak köszönhetik mandátumukat, hogy a baloldali fiatalok körében kifejezetten népszerűvé tették a kommunista érveléssel alátámasztott kapitalizmus-kritikát és az ezzel járó masszív Izrael-ellenességet.
Természetesen e magyarázatot mind a Demokrata Párt, mind pedig a vele rokonszenvező fősodratú média is hitelteleníteni próbálta, azonban az alig két héttel ezelőtt látott, demokraták által levezényelt kongresszusi ténykedések végül fényt derítettek az igazságra.
Történt ugyanis, hogy a „csapat” komoly kísérletet tett arra, hogy a demokraták megvétózzák azt a javaslatot, amely szerint az Egyesült Államok 1 milliárd dollárnyi segély formájában járuljon hozzá a Vaskupola rakétaállományának feltöltéséhez.
A nyíltan Izrael-ellenes lépés rövid ideig meg is akasztotta a törvényhozás menetét, ugyanis belpolitikai okok miatt a republikánus képviselők addig nem voltak hajlandók részt venni ebben a játszmában, ameddig a baloldal ki nem alakította az egységes álláspontját a kérdésben. S bár a huzavonát követően végül mindkét párt megszavazta az egymillió dolláros izraeli segélyt, beszédes azon képviselők listája, akik azzal, hogy nemmel vagy tartózkodással szavaztak, gyakorlatilag nyíltan felvállalták antiszemita nézeteiket.
A demokraták részéről a már ismert
- Alexandria Ocasio-Cortez,
- Ilhan Omar,
- Ayanna Pressley,
- Rashida Tlaib és
- Cori Bush mellett nemmel szavazott
- André Carson,
- Jesús García,
- Raúl Grijalva, valamint
- Marie Newman is.
- (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemmel szavazott egyetlen republikánus képviselő, Thomas Massie is, aki azonban világossá tette: nem ideológiai alapon cselekedett, hanem a koronavírus okozta pandémia miatt szerinte most nem a külföldi segélyek kifizetése a legfontosabb.)
A baloldali sztenderdek alapján is nehezen magyarázható politikai ámokfutást a már említett, a Biden-adminisztrációval kapcsolatban elfogult sajtó hamar levette a napirendjéről, csakhogy az amerikai elnök helyettese, Kamala Harris, aki szintén nem arról híres, hogy megértő lenne a Zsidó Állam helyzetével kapcsolatban, napokkal a javaslat elfogadása után egy félresikerült PR-megjelenés alkalmából ismét aktuálissá tette a Demokrata Pártban duzzadó antiszemitizmus kérdését.
Egy iskolai látogatás keretében ugyanis egy, a baloldallal szimpatizáló diák az alelnöknek kifejtette, azt nehezményezi, hogy a nemrégiben elfogadott izraeli segély „etnikai tisztogatáshoz járul hozzá, amely végül földönfutóvá tesz sok embert […]”.
A helyett, hogy Harris professzionális módon kihúzta volna a megjegyzés méregfogát, és kiigazította volna a kérdezőt abban, hogy egy defenzív rakétarendszer természeténél fogva nem képes genocídiumot előidézni, hiszen már a nevében is szerepel az önvédelem fogalma, inkább teret engedett a saját meggyőződéseinek. Mint azt válaszolta, „örülök, hogy ezt felhoztad, a te hangodat, a te perspektívádat, a te tapasztalataidat és a te igazságodat nem nyomhatjuk el, meg kell téged is hallgatnunk”.
A kérdés elsősorban nem az, hogy nevezhető-e antiszemitának az, aki örömét fejezi az olyan elhangzottak kapcsán, minthogy valaki a Zsidó Államot likvidálni akaró terroristák mellé állva abbéli aggodalmairól beszél, hogy egy izraeli önvédelmi rendszer muszlim népirtáshoz vezethet. Mert a választ erre valamennyi jóérzésű ember lelkiismeretéből fakadóan tudja.
A feladvány valójában inkább az, hogy egy ilyen szereplés után az illető mégis hogyan maradhat az Egyesült Államok második legnagyobb hatalommal rendelkező politikai szereplője? Valami azt súgja, e kérdés sem fogja sokáig terhelni a fősodratú közvélemény napirendjét.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
