„Ballag már a vén diák, tovább, tovább”, avagy „Gaudeamus igitur, iuvenes dum sumus”. Ki ne ismerné ezeket a sorokat és a hozzájuk tartozó dallamokat? Életünk során legalább egyszer garantáltan találkozunk velük, mégpedig saját ballagásunkkor. Szülőként, nagyszülőként – ha megéljük – pedig boldog szívvel repetázhatunk, és gyermekeink jóvoltából akár saját fiatalságunkat is újraélhetjük.
De hogy írásom tárgyára térjek, repeső szívvel tudatom, hogy három közül immáron legkisebb lánygyermekem, Alíz is elköszönt a középiskolai diákéveitől, mint ahogy azt hozzá hasonlóan az ország összes középfokú intézményének végzős tanulói tették pénteken. Megható beszédek, személyes hangvételű műsorok, virágcsokor, könnyek és persze megindult lelkű szülők, nagyszülők és barátok.
Magam is a megindult lelkűek közé tartozva, egy pillanat alatt visszapergett előttem az a 45 esztendővel ezelőtti élmény, amikor is a mostani ballagó fiatalokhoz hasonló optimizmussal és „az előttem a világ” eufórikus életigenlésével és tenni akarásával léptem át a felnőttvilág küszöbét. Saját, mostanra már 60-as generációm tagjai aktív életük zenitjére érve, a staféta átadásában akár évtizednyi különbséget is feltételezve, de az élet természetes rendje szerint nyújtják át a váltóbotot az utánuk következőknek.
Még nem tudjuk, kik lesznek az épp elballagók között a jövő politikusai, vállalatvezetői, tanárai, orvosai, hazánk hírnevét öregbítő bajnok sportolóink, művészeink, de az biztos, hogy az utánunk következők is évről évre jogosultak saját tehetségük és életfeladatuk kibontakoztatására, beteljesítésére.
Politikai történéseink iránt érdeklődő művészemberként, arról gyakorta véleményt megfogalmazó polgárként azon gondolkodom, hogy
ki vagy mi és legfőképpen mennyiben felelős azért, hogy a diákközösségek ballagáskori tisztasága, az arcokról sugárzó bizalom és empátia akár egy évtized alatt megkérgesedett, sok esetben fásult 30-as korosztályhoz vezet.
Hogyan és milyen furfanggal lehetne a ballagás korának tisztaságát – Nagy László koszorús költőnk szavait idézve – a „fogunkban tartva átvinni a túlsó partra”? Mi a titka az élethosszig őrzött bizalomnak, az érdek nélküli segítő szándéknak, az önzés lelkünkből történő végérvényes kigyomlálásának?
A politikában való részvételnek – ami hazánk koordináta-rendszerét tekintve az egész közösség hosszú távú magas életminőségét jelentheti – szabhatjuk-e feltételeként a felnőttként is megőrzött, a ballagáskor jószerével még valamennyiünkben megtalálható gyermeki tisztaságot és építő szándékot?
Nem vagyok álnaiv, természetesen tudom, hogy eszmefuttatásom csak fikció, pedig gondolatkísérletem valósággá formált elvárása minden korokban oázisa lehetne emberek és közösségeik földi eldorádójának. Jelenünk szinte szomszédunkban zajló véres háborújának katonatekinteteiből hová tűnt Ady Endre „nemes, küzdő, szabadlelkű diák”-ja és hol az „ifjúi szent megjózanodás”, a fegyvert azonnal sutba hajító elszántsága, a másik iránti megértés, segítőkészség?
Keresztényi hittel vallom, hogy meg kell őriznünk lelkünk gyermeki arcát, és ezzel minden korokban legyünk ballagó diákok.
Saját lányomat és osztálytársait nézve meggyőződéssel hiszem, hogy ez lehetséges, és egy próbát mindenképpen megér! Idézzük fel bármely élethelyzetünkben az ő tekintetüket, és aszerint cselekedjünk, még ha azóta sok-sok évtized gondja és keserve rakódott is vállainkra.
Ha egy apró kísérletet teszünk erre, akár igazzá válhatnak József Attila csodálatos sorai „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk és nem is kevés”. Költővel kezdtem, folytattam, így befejeznem is így illett.
