Van egy kifizetődő technika arra, hogy hívő liberálisoknak okozzunk fájdalmat. Saját oltári szentségüket, a tudományosan igazolt tényeket, számokat, adatsorokat kell ellenük fordítani. Ilyenkor az addig magabiztosan harsogott baromság hirtelen abbamarad, és a szegény hívő liberális elkezd kételkedni saját érvrendszerének alapköveiben.
Először a számokat kezdi el tagadni, melyeket ezért egyszerűbb a liberálisok székesegyházainak tekinthető KSH-Eurostat tengelyről leakasztanunk. Ezután a sikertelen próbálkozás után következik majd magának a statisztika intézményének tagadása, melyet egy népszerű, Churchillnek tulajdonított (ez a minden szeszt magába öntő, minden stratégiai döntését Amerika oltárán feláldozó egyén egyébként Apu kedvenc történelmi államférfija, így róla még lesz szó a későbbiekben) mondást fog elénk citálni.
Mivel ez a rituálé időről időre megismétlődik, ideje a problémát a gyökereinél is kezelni. A Klubrádió vagy leginkább a 444 esetén ez szó szerint értendő, próbálkozzunk inkább a Mika pincéjében, mivel Apukához is vélhetően ezekből a csatornákból szivárgott fel ez az igaznak kicsit sem nevezhető információ, amelyet viszont Apuka rendszeresen és jóhiszeműen, de mégiscsak továbbcsurgat lelkes hallgatóságának.
Mielőtt azonban ránéznénk a konkrét számokra, tényleg olyan tragédia ez az egész kivándorlósdi? Mintha az EU-csatalakozás hajnalán, úgy 2003 tavaszán még pont azzal kampányolt volna a toleráns, haladó, nyugatbarát balliberális tömb, hogy az egész Unió legnagyobb vívmányaként a magyar társadalom végre egyenes választ kap arra a nagyon régóta benne mocorgó kérdésre, hogy vajon nyithat-e cukrászdát Bécsben. Ebből is látszik, hogy a társadalmi kérdések iránt mindig érdeklődő, és a leszakadó, deklasszálódó rétegek iránt szuperérzékeny magyarországi baloldal milyen leleményesen és előremutatóan ismerte fel ezen rétegek búját-baját. Szinte érezzük, ahogy együtt lélegeznek, együtt rezonálnak velük, mintha egy megelevenedett Szomszédok-epizódban járnánk!
Lenke megunja a boltban az éhezés elkerülése végett kiflivégeket lopkodó nyugdíjasokat. Mágen megelégeli a mindennapi drogosait és metilalkoholistáit. Kutya úrnak elege lesz a késve fizetett közös költségekből. Egy szép napon hát mind útra kelnek és a magyar nyugdíjból és mentőorvosi fizetésből összekuporgatott kis alaptőkéjükből egy gyönyörű kis sacherezőt nyitnak Grinzingben vagy a Prateren…
De ne szakadjunk el ennyire a valóságtól, hiszen a külhoni munkavállalás nem sokkal 2004 után se volt még szitokszó balos körökben. Pontosan akkor nem, amikor maga Gyurcsány Ferenc szólított fel rá, a szokásos ripacskodásait meg teátrális kirohanásait idéző „Tessék kérem, el lehet hagyni minket!” felszólítással.
Mi változott hát vajon? Mitől jelenti hirtelen a kivándorlás a sikertelenséget, kudarcot és nemsoká bekövetkező nemzethalált? De legalábbis annak biztos jelét, hogy rossz irányba mennek a dolgok? Csak nem az, hogy 2010-ben végre a szívünknek oly kedves Fidesz került kormányra?
Mindenesetre érdekes egybeesés, hogy nagyjából mégis ekkortájt kezdett a balos sajtó egyfajta nemzethalált vizionálni a kivándorlás jelensége mögé. Mind meghalunk, de legalábbis elfogyunk. Kelet-Magyarország az 1916-os terveknél is románabb lesz, mert minden ottani fiatal már Londonban mosogat az 0rbán-kormány rombolása miatt!!444!!! Nagyjából ez sütött a témában megírt 8-10-15 cikkükből, meg főleg az alattuk szennyvízként hömpölygő kommentekből.
Legnagyobb bánatukra azóta eltelt 10 év, és se nemzethalál, se gazdasági vagy társadalmi összeomlás. Sőt, kifejezetten rémes hírek érkeztek számukra a témában. Arra a kérdésre továbbra se kaptunk még választ, hogy vajon hány magyar élhet Londonban.
Az izgalmas folyamat következő pontja a „Magyarok az Egyesült-Királyságban” szócikk felkeresése a wikipédián. Itt már reménykedhetünk némi sikerben, hiszen a szerkesztők nagyvonalúan 350 ezerre teszik azok számát, akik ilyenek lehetnek. Apunál kicsit visszafogottabban ők elfelezik ezt a számot, mert hátha élnek magyarok az angol vidéken is, így szerintük London már sajnos csak az 5. legnagyobb magyar város. Intő jel lehet azonban, hogy ennek illusztrálására Rachel Weiszt vélték a legalkalmasabb személynek, alatta pedig már egy újabb szám, a 98000 szerepel az angol és skót zászlóval együtt. Stephen Fry is híres, Nagy-Britanniában élő magyarjellegű személy. Jó ezt tudni Melchett tábornokról, aki mindig egyfajta példaképként lebegett a militárpszichopatizmust kedvelők szűk közössége előtt.
Okosabbak amúgy még mindig nem lettünk, de olyasmi ez, mintha valami keleti bazárban alkudozna a szerencsétlen Magyar Ember. 350 ezer! Na, jó! Csak 98, de akkor ez maradhat? Sajnos nem. Kutakodjunk kicsit tovább. Jöjjön még egy iromány a megkérdőjelezhetetlen objektív sajtóból, ami a brit statisztikai hivatalra hivatkozik. „Látszik, hogy ha a brit statisztikai hivatal (ONS) hivatalos adatait vesszük alapul, akkor a szigetországban élő 77 ezer magyar magyar több mint fele kért már tartós letelepedési engedélyt.” Egyre érdekesebb ez a sztori.
Valószínűleg Brezsnyev halálát előbb megtudtuk a Pravdából, minthogy hány szerencsétlen magyar él végül Londonban. A 77 ezer fele ráadásul még maradna is! Ja, persze. Hiszen közben a toleráns, mosolygós, befogadásban hívő és régóta szivárványtársadalomban élő angolok inkább nemet mondtak az Unióra meg a munkaerő szabad áramlására és minden szabad magyar virág virágzására, de sebaj. A liberális narratíva ettől még maradt, hiszen az sosem függ a valóságtól.
Szóval még a brit nagykövetség is azt mondja, hogy 80 ezer van, de 150-200 körülire becsülik. Milyen precíz, minket ezerszer lekŐröző nyugati ország ez már. Senki sem csal, mert nem ismerik, de sose tűrnék meg. Csak most éppen pontos számot nem tudnak mondani. Lehet úgy akár a két és félszerese is. Olyasmi ez, mint amikor az alkoholista részegen jön haza, és azon vitázik a feleségével a bejárati ajtóban, hogy hány sör durrant el…
Most jön velünk is az alkudozás, hogy melyik szám a jó, melyik számot fogadjuk el végül. A Londonban élés témakörben szerencsére van egy komoly segítségünk. Az országban élő magyarok belső eloszlására ez az első, egész hitelesnek tűnő dolog eddig. Tehát 45%-uk akár Londonban is fellelhető! Az még a 200 ezres álomszám esetén is 90 ezer körüli. Tatabányával kicsit rágyúrunk, vagy jövőre egy kicsit melegebb tavasz lesz a vidéki Angliában, és visszaelőzi Londont!
Egyébként ebben a hatalmas magyar városban két éve 8000 feletti volt a választásra regisztrálók száma, ez az óriási tömeg pedig alapjaiban rengette meg 0rbán rémuralmát. Ahogy azt a balliberálisok előzetesen olyan helyesen jelezték. Ez azonban a következő apulegenda témája lesz.
