Döbbenettel vegyes cinizmussal figyeli a világ az amerikai demokrácia-export újabb kudarcát. Noha a huszadik század marxista-leninista eszméjének fegyveres megszállással történő expanziója könnyen másolható mintának tűnhet (elegendő tankkal és rakétával ideig-óráig bármilyen hülyeséget rá lehet erőltetni egy országra), úgy tűnik, az USA még a Szovjetunió szintidejét sem képes tartani.
Vietnam és az Öböl-háború után a leghosszabb ideje tartó (és egyben legköltségesebb) projektből kullognak ki vert sereg módjára: ismét egy pocsékul felszerelt, törzsi közösségekben élő, harmadik világbeli ország pacifikálásába tört bele a bicskájuk.
Joggal merül fel a Nyájas Olvasóban: minek mentek oda?
A helyes választ a klasszikus viccel illusztráljuk:
- Az amcsik nem szeretnek rossz üzleteket kötni.
- Szeretnek jól járni.
- Főleg mások kárára.
De mivel az Egyesült Államok államvallása a Jóenberkedés, ezért arra is ügyelnek, hogy miközben a legyőzöttek torkára feszülő bakancsuk alatt fuldoklik a mindenkor megmentésre váró ország, az utolsó lélegzetvétel előtt még tudtára adják a legyőzöttnek, hogy ez tulajdonképpen az ő érdekükben történik.
A világ kiszolgáltatottabb feléhez tartozó térségekben (főleg, ahol természeti kincsek bányászhatók, esetleg rakéták telepíthetők Kína, vagy Oroszország irányába) a demokrácia fogalmához leggyakoribb képzettársítás az amerikai haderő fojtogató jelenléte.
Nem csoda, ha az első adandó alkalommal menekülnek vissza korábbi elnyomóik kebelére.
Az amerikai nép minden idők egyik legrosszabb bizniszét zárja most, a felszámolóbiztos pedig Joe Biden elnök, akinek nem csak az a hálátlan szerep jutott, hogy döntéseket hozzon a kivonulás részleteiről, de kénytelen volt ezt valahogy megmagyarázni választóinak.
Első lépésként tehát parancsot adott az amerikai csapatok teljes kivonására, majd hétfő délután közel húsz perces sajtótájékoztatót tartott a témáról. Persze nem vagyunk meglepve, menteni kellett a mundér becsületét.
Aki azt várta, hogy egy Gyurcsány-stílusú „elbasztuk. nem kicsit, nagyon.” vallomással vállaljon felelősséget a közép-ázsiai destabilizációért, tévedett. Minden így volt jó, ahogy a fókuszálatlanul a súgógépbe bámuló, demens József bácsi és csapata kitalálta.
Nyilván muszáj volt megmagyaráznia a bizonyítványt, hiszen hiába nem kezdeményezője, hanem örököse a most példátlan kétbalkezességgel lezárt katonai-politikai erőfeszítésnek, az ilyen stratégiai döntésekért végső soron a mindenkor hatalomban lévő elnök viseli a felelősséget.
Kivéve, mikor nem.
Azt is gondolná a jóindulatú olvasó, hogy nehéz lesz ezt IS Donald Trumpra kenni, de azért Biden megpróbálja, kiemelve, hogy elődje kivonulási terve sokkal kockázatosabb lett volna az amerikai katonák biztonságára, mint az övé.
Joe bácsi a bárgyún joviális vénember szerep helyett a szigorú, pragmatikus patrióta arcát mutatva foglalt állást. A külvilággal való kapcsolatának folyamatos csökkenését tükröző bágyadt idősek otthona szenior arckifejezésével viszonylag kevéssé harmonizáló beszéd mögött felsejlik az egyre erősödő Kamala Harris befolyása.
- Nincs már szó Team America-stílusú világmegváltásról.
- Sőt, állítólag sose volt!
Értékek helyett érdekekről beszélt felelősségvállalás helyett felelősséget hárított. Megpróbálja a nyilvánvaló blamázst legalább részleges sikernek eladni: az Al Kaida terrorszervezettel szemben elért sikerekre, saját stratégiai érdekek mentén aratott győzelmekre hivatkozva sunnyogja el, hogy a talibán rendszer megdöntése és a számtalan – kulturálisan és nyelvileg is széttagolt – törzsből és népcsoportból álló, nemzetnek aligha nevezhető ország erőszakos demokratizálásának céljával égettek el húsz év alatt trillió dollárnyi vagyont (saját hadi kiadásokra és a több százezres, amerikai haditechnikával felszerelt, vazallus afgán „demokratikus” hadsereg felállítására) – a több ezer amerikai és velük szövetséges ország elesett katonáiról nem is beszélve.
Az USA által vezetett koalíció elsöprő technológiai és létszámbeli túlereje ellenére képtelen volt 20 év alatt felszámolni a szívós, helyismereten és gerilla hadviselésen alapuló tálib ellenállást. Mikor pedig -jobb későn, mint soha alapon - bedobják a törölközőt, a teljes katonai és politikai felelősséget rátolják az afgán bábkormányra és hadseregükre. Biden abból sem csinál titkot, hogy számítottak a teljes összeomlásra, bár ez a sebesség őket is meglepte.
Az elnök az „én régóta megmondtam” stratégia mentén mossa kezeit a várhatóan a teljes térség destabilizációját jelentő, saját megítélését is súlyosan károsító kivonulási stratégia kapcsán, kiemelve, hogy Afganisztánban már nem nagyon maradt szétbaszni való, a Világ Csendőrét várják további áldozatok megmentésre váró országok, ahol olajérdekeltség terrorista-gyanús elemek levadászásával kell védeni az amerikai nemzeti érdekeket. Az afgánokat pedig most – legalábbis átmenetileg – visszadobja az oroszoknak, akikkel szemben eredetileg felfegyverezték és kiképezték a tálibokat. Bezárul a kör.
A büszke keselyű fehérfejű sas tehát jóllakott, sebeit tisztára nyalta, most pedig szárnyat bont és a levegőből még utoljára hátranéz, hogy lássa, ahogy az érkezése előtt is jelenlévő, nála kisebb, mégis szívósabb dögevők rávetik magukat az általa hátrahagyott koncra. De ahogy Biden elnök kiemeli: csak előre szabad nézni az újabb vadászterületek irányába.
Az Egyesült Államok mindenkori invázióiról úgy beszél, mint a világ első számú katonai hatalmának alanyi jogáról: ahol saját magára nézve veszélyt érez, oda mennek a rakéták, bombák, tankok, gyalogosok, stb… Terrorista pedig az, akire ők azt mondják.
Az USA tehát jött, látott és csúfosan meghátrált. A jelenlegi demokrata adminisztráció pedig biztosan talál majd valami lerohanható, lehetőleg muszlim országot, ahol helyreállíthatja saját megtépázott önérzetét és szuperhatalmi imázsát. Csak imádkozni tudunk, hogy az iszlám országokról ne térjenek át a Közép-kelet európai kínálatra.