A tét nem pusztán politikai természetű, hanem ideológiai is: képes lesz-e folytatni a jelenlegi republikánus elnök, Donald Trump azt a konzervatív, szuverenista forradalmat, amire 2016-ban az amerikai nép felhatalmazta, vagy belesétálnak-e a választók abba a Biden-Harris nevezetű csapdába, amelyet a washingtoni mélyállam, az óriás techcégek, valamint az establishment médiahálózata állított, olyan milliárdosok és tőzsdecápák segítségével, mint Soros György vagy Mike Bloomberg?
November 3-án a világ azonban joggal bízhat az amerikai választópolgárok józan többségében, hiszen négy évvel ezelőtt egy, a mostanihoz jellegében kísértetiesen hasonló csapdát sikerült elkerülniük, amelyet akkor Hillary Clinton és Tim Kaine neve fémjelzett.
Hiszen mit is láthattunk 2016-ban?
Az egyre agresszívabb identitáspolitika, valamint a szélsőbaloldali Bernie Sanders nyújtotta veszély miatt a Demokrata Konvenció arra kényszerült, hogy egy olyan elnökjelöltet állítson Hillary Clinton személyében, aki karizmatikusság szempontjából az első perctől fogva alkalmatlannak tűnt vezetőnek.
A demokraták irányába teljesen elfogult média a kampány rajtjától kezdve egészen az utolsó pillanatig, győzelmét ennek a mesterségesen megtámogatott elnökjelöltnek tényként kezelte.
S miközben a republikánus elnökjelölt elképesztő tömegeket vonzott a saját kampánygyűléseire már-már törzsi szintű összetartást megteremtve, addig a demokraták jelöltje különböző egészségügyi nehézségekkel, köhögőgörcsökkel küszködve, esetenként a saját mondandóját is alig tudta elmondani.
Végezetül pedig ott voltak a közvélemény-kutatások: nincs esélye a Republikánus Párt jelöltjének, hiszen a számok szerint az új szavazókkal megtámogatott demokrata többség köröket ver a „rasszisták, nácik és fólia-sapkások” táborára – teljesen lenézve ezáltal a hétköznapi, kemény és tisztességes munkából megélő amerikaiak millióit.
Amennyiben a fenti pontokban Hillary Clinton nevét Joe Biden nevére cseréljük, és Clinton levelezési botrányát a volt alelnök fiának, Hunter Bidennek a korrupciós vádjával helyettesítjük, kijelenthetjük, hogy négy év leforgása alatt mit sem változott a Demokrata Párt működése, s annak a politikáról alkotott felfogása.
Mi több, a helyzet talán még súlyosabb, mint 2016-ban volt, hiszen Joe Biden elnöki rátermettsége szinte teljes egészében elvitatható, tekintettel az időskorából fakadó memóriazavarára és az ebből következő gyatra retorikai képességére.
Az egykor Barack Obama alelnökeként szolgáló, 77 éves elnökjelölt kihívóját,
- Donald Trumpot nemrégiben George-nak nevezte;
- Az első elnökjelölti vitán 200 millióra (!) taksálta a koronavírus amerikai áldozatainak számát;
- Szeptemberben egy virtuális eseményen kifejtette, hogy 180 éve kapott mandátumot a Szenátusba;
- Egy márciusi kampányeseményén összekeverte a saját feleségét a húgával;
- Az előválasztások szempontjából kulcsfontosságú ún. szuperkeddre szupercsütörtökként hivatkozott;
- Februárban tévesen azt állította, hogy az elnöki szék helyett egy szenátusi pozícióért szállt versenybe Trump ellen;
- Tavaly novemberben pedig Iowa államban kampányolva azt mondta, Ohióban van.
Ám van még egy kampánybéli hasonlóság: ahogyan 2016-ban az olyan megadonorok segítségével, mint Soros György a Demokrata Párt rendelkezett a legnagyobb kampánybüdzsével, úgy most is kijelenthető, hogy adományok terén Biden kampánystábja felülmúlta Trumpét. Az adatok szerint szeptember végére 180,6 millió dolláros büdzsével rendelkezett a demokraták elnökjelöltje, míg a republikánus stáb mindössze 63,1 millió dollárral.
Azonban – ahogyan négy évvel ezelőtt, úgy idén is – az egyik legfontosabb mutató ismét Trumpnak kedvez, ez pedig az elköteleződés mértéke, amelyből egyenesen kikövetkeztethető a mobilizáció hatékonysága is.
Ugyanis a Pew Research Center legfrissebb felmérése szerint a regisztrált szavazók körében a republikánusok 68 százaléka rendkívüli elkötelezett az elnök személye iránt, miközben a demokraták mindössze 52 százaléka mondható rendkívül elkötelezettnek Joe Biden iránt.
Ami pedig a szavazási hajlandóságát illeti, a választások kimenetele szempontjából ez a 16 százalékpontos különbség akár sorsdöntőnek is ígérkezhet, kiváltképpen azokban a billegő államokban, ahol Biden Trump elnökkel szembeni előnye pusztán néhány százaléknyi.
S ha már választói mobilizáció, ezen a ponton érdemes kitérni az eddigi jelek szerint rekord arányú részvételre is, különösképpen a korai, valamint a levélszavazatoknak köszönhetően.
Minden jel arra mutat ugyanis, hogy hiába özönlött be több millió demokrata szavazat november 3-át megelőzően, a személyes szavazást nagyságrendekkel stabilabban preferáló republikánusok egy része szintén korai szavazás formájában már behúzta az ikszet, semlegesítve ezáltal azt a demokrata „felhajtóerőt”, miszerint a billegő államokban már korán óriási Biden-fölény alakulhat ki.
Bizonyosan kijelenthető, hogy az egész világ sikere lenne, ha az idei elnökválasztás a végeredményt tekintve is felidézné 2016 emlékét.
A szerző a Századvég vezető elemzője.
