Adtunk erőt, hogy be tudjatok lépni - Újra EB-n a válogatott!

Az ellendrukkerség örök, és még csak nem is magyar sajátosság. Voltak évek, évtizedek, amikor azért nevezték a válogatott (európai, futball, férfi) tagjait falábúaknak, csalóknak, mert éppen nem jutottak ki az aktuális világversenyre, vagy ott esetleg nem sikerült világbajnoki címet szerezniük, esetleg már a csoportmérkőzéseken elvéreztek.

A nép úgy érezte, ő többre, jobbra hivatott. Mondjuk örök költői kérdésem, hogy vajon ezek az önjelölt szövetségi kapitányok az életben mit értek el: valaha eljutottak-e bármiben odáig, hogy akár csak itthon is a legjobb 11 közé jussanak (általában nem).

Aztán jött 1986, és utána a Semmi. De úgy a tényleg Semmi, mint a Végtelen történetben a Semmi.

Aki a 90-es években volt szerencsés tizenévesnek lenni, aki akkor ébredt nemzeti- és lokálpatrióta öntudatra, aki az átkozott 90-es években kezdett el meccsre járni, az nagyon jól tudja, miről beszélek.

Életem első (tévés) válogatott meccse, amit tudatosan néztem végig, egy barátságos magyar-osztrák volt 1988 májusában. 4:0-ra csont nélkül kikaptunk a Népstadionban. Ilyen nevek játszottak nálunk, hogy Disztl Péter, Pintér Attila, Sallai, Garaba, Bognár, Détári, Kiprich, Vincze, Keller, Esterházy... nem mondhatjuk, hogy névtelen hősök léptek volna pályára - de már akkor se lepődött meg senki az örökkévalóságnak tűnő apátiában. És hol volt még a vége!

Életem első válogatott meccse élőben szintén egy magyar-osztrák volt 1996-ban a Népstadionban: újra kikaptunk, 2:0-ra, 4000 néző előtt. Megjegyzem, hogy ez a nézőszám egyáltalán nem volt kirívóan alacsony akkoriban: a tétmeccseken is alig voltak 10-20 ezren - még az olaszok ellen is csak 25 ezren mentek ki 1996-ban (igaz, az is barátságos volt). Jutott hely mindenkinek, az emberek leszarták.

Az 1990-es évek magyar tinédzserének nemzetközi siker nem sok jutott: a Fradi csodálatos BL-be jutása, majd szereplése - és persze az ingyenjegyes diákokkal tömött Üllői úti győzelmek az olimpiai válogatottal, és aztán megint a Semmi.

Fellángolások Kovács Attila elnöksége alatt, bravúrgyőzelem a Práterben (Király Gábor 1998-as debütálása, aki kapásból kivédte Toni Polster büntetőjét) - másnap reggel 7-kor már elfogyott a Sport, mire eljutottam az újságoshoz. Volt egy ígéretesen induló Bicskei-féle nagyválogatottunk is utána (I. Fidesz-kormány!), de abból is a nagy Semmi lett a végén, pedig milyen jó kis túra volt a pozsonyi (hogy aztán Győrben már 1:0-ra verjenek minket).

Ha visszagondolok a legnagyobb katarzisokra, akkor tényleg csak ilyenek jutnak eszembe, na meg persze Hrutka Rudi pontrúgásai a Stadionban a románok és az angolok ellen - ilyenkor annyit jelentett a katarzis, hogy ikszre tudtunk menteni egy meccset, hogy aztán a végén megint ne jussunk ki sehova.

Mindig a legvégén, magyar átok...

És tényleg mindig a legvégén kaptunk ki, vagy buktuk a győzelmet. Svájc ellen itthon, Japán ellen az olimpián. Na jó, nem mindig a legvégén. 

Ja, igen. És volt persze egy finnek elleni, azóta is legendás bohózat-döntetlen Helsinkiben, amivel Csank János hatalmas körbeverések és iksz-hegyek után pótselejtezőre juttatta a csapatot. Hogy aztán a jugók ellen mi is történt utána, arra nem emlékszünk. Emlékeztetőül: emlékeim szerint a finnek és a jugoszlávok elleni meccseket is csak a rádióban tudtam meghallgatni tévéközvetítés híján - ilyen világ volt ez.

Na de majd a 2000-es évek!

Így teltek el fiatal éveink, ahol az egyetlen vigaszt a hazai bajnokságok és az egymás elleni sikerek jelentették - és persze a mainál jóval szabadabb szurkolói élet, ahol tényleg mindent szabad volt. Természetesen csak akkor, ha sok, nálad sokkal erősebb és idősebb ultrához/huligánhoz tudtál csapódni. Ott még nem nagyon volt érdemes viccelődni meg szemtelenkedni másokkal, esetleg a jogaidat meg törvénycikkelyeket emlegetni, mert elég gyorsan kiverték a fogaidat a jogokra és a humorra kevésbé fogékony szurkolók, teljesen büntetlenül - de a rendőrök se aggódtak nagyon azon, hogy esetleg rájuk hívjuk a TASZ-t, az Amnesty Internationalt vagy hasonló hasznos szervezeteket.

Vártuk a csodát: majd Gellei (na jó, tőle nem vártunk csodát, még a hóttunalmas Vasassal se ért el semmi kiemelkedőt itthon), majd Matthäus, Bozsik, Várhidi... 1-1 kisebb bravúron kívül semmi (főleg barátságos meccseken: Németország, Skócia, Olaszország), majd újra rendkívül kínos vereségek (Málta), és a jól bevált 3-5. helyek a selejtezőcsoportokban.

Elképesztően szánalmas évek voltak. A magyar lakosság - jobb híján - komolyan képes volt olyan csapatoknak szurkolni, mint a (horribile dictu!) bolgár, a szerb, a török, a horvát vagy román (!), mert hát ők is kicsit olyanok, mint mi - és néha Dávidként győznek a nagy, gazdag nyugati csapatok fölött, világszám! Belegondolni is rossz - bár ennek nyomait sajnos a horvátok VB-döntőzése idején itthon is tapasztalhattuk, ám ilyenkor a normális magyar szurkoló nagyon is jól tudja, hogy neki már van csapata, és legfeljebb annak szurkolhat tiszta szívvel - veszítsen mindenki más.

Tökéletes apátia, néhány bravúrdöntetlen (általában 0:0), és leginkább sorozatos vereségek. Egy ideig reménykedés, számolgatás, aztán megint a Semmi.

A 2000-es évek legvégén kezdtünk el látni valóban biztató jeleket úgy évente egyszer: 2009-ban Koemannal már képesek voltunk idegenben verni a nálunk jóval erősebb Dániát 1:0-ra - igaz, hogy annak már rég nem volt tétje egyikünk számára sem, hiszen Dánia már kijutott, mi meg már nem. És aztán jött Sanyi bá (Egervári), akivel hosszú idő után először volt képes nemzeti csapatunk szerethető karakterét is megmutatni, ráadásul olyan eredményeket is hozott, melyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna: pl. a svédek elleni itthoni győzelem (lélektani hátrányból, kihagyott 11-es után, a legvégén győzve, tétmeccsen  és még nem volt lefutott a csoportkör sem) - de a törökök ellenit is ide sorolhatjuk. Mi több: a számok is Egervári mestert igazolják: vele már 50%-os győzelmi mérleget sikerült összehoznunk - ez a korábbi évtizedekben általában 30-40% körül mozgott, általában jellegtelen csapatokkal, rossz játékkal, szürke eredményekkel. Tudom-tudom, kaptunk egy nyolcast Amszterdamban, de akkor is.

Egervári 2010-ben lett szövetségi kapitány: pont, amikor újra a Fidesz került kormányra. És a magyar foci is pont vele kezdett el újra valóban jó játékot és eredményeket (győzelmeket) hozni. 

De még mindig nem jött meg az igazi, lélektani áttörés: a románok ellen továbbra is csak veszíteni tudtunk (vagy itthon, zárt kapuk előtt a legutolsó pillanatban kiengedni a három pontot a kezünkből).

A csoda pedig ezután történt: jött, visszajött Dárdai Pali - és hozta magával Bernd Storckot is. 

Mondják sokan, hogy csak azért sikerült kijutnunk (most már másodjára), mert megemelték a résztvevő országok számát 24-re. Óriási szöveg! Megszámolta bárki, hogy 1990 óta hány új ország (jó, nem nemzet) jött létre? Az örök elégedetlen (általában ellenzéki ellendrukker) komolyan hülyének néz minket? Korábban mikor lett volna elképzelhető az, hogy a norvégokat oda-vissza tudjuk verni? Korábban hány olyat láttunk, hogy valódi tétmeccsen hátrányból fel tudjunk állni?

Amúgy ezt a logikát képtelen vagyok felfogni. Még mindig több évet éltem szocialista kormányzás alatt, mint nem - és mégsem emlékszem soha, hogy ellenzéki dacból a saját sportolóim ellen szurkoltam volna, soha. Na jó, de, szerintem fel tudom fogni. 

Aztán, amikor elfogytak az érvek (és még nem kezdődött el a személyeskedés), akkor jött a perdöntő okoskodás: IGEN, DE 2016 egy zárójelbe tett isteni szerencse volt a kijutással és az ottani szereplésünkkel, és különben is, az egy kis generáció utolsó nagy dobása volt, és nem fogunk tudni újra egy ilyet kitermelni a fiatalokból.

Valóban? Szerintünk meg Andorra, aztán Leekens volt inkább a zárójelbe tett butaság (idézet a Nincs kettő négy nélkül c. klasszikusból). 

Aztán négy évvel rá megint sikerült: ezúttal már Marco Rossival, de Dárdaiék örökségére alapozva - mindvégig (igen, 2010 óta) Csányi Sándor gondoskodása alatt.

Hogy az 1986-2010 közötti korszakkal mihez kezdjünk, még magam se tudom. Talán legjobb szívvel is azt kell mondanom, hogy sose felejtsük, mindig emlékezzünk és tartsuk meg valahol jól látható távolságban, intő emlékműként. Mert igenis emlékezni kell arra, hogy hol volt a magyar foci 24 évig. Mert hányszor tettük fel egymásnak a kérdést tizen- huszonévesen (kocsmában, iskolában, meccsen, cseten):

Szerinted megérjük valaha még egyszer, hogy EB-n/VB-n lássuk a csapatot?

Sokaknak rövid életük során egyszer se adatott meg, hogy világversenyre kijutni lássák a magyar labdarúgó válogatottat: nekünk már kétszer is. És többmillióan mondjuk, hogy minden munkaóra és fillér jó helyre ment, mert az az önbecsülés, amit a sport egy nemzetnek adhat, megfizethetetlen.

És ezt tudják odaát is, ezért gyűlölik ennyire.