A választási vereségük sokkja után néhány baloldali „kormányváltó” már kimerészkedett a fényre, hogy töredelmes önkritikával elismerje bukásukat, és magyarázatot adjon elemi erejű kudarcuk okairól.
Miután a fenti mondat csupán fikciós eleme írásomnak, bele kell nyugodnunk, hogy hazai összebútorozott ellenzékünk vezetőinek őszinte számadását, az elhasalás valódi okainak feltárását az idők végezetéig várhatjuk, mint Samuel Beckett Godot-jának megérkezését. Miközben ezen morfondíroztam, felrémlett előttem az egész 20. századi magyar történelem.
A rendszerváltás előtti Kádár-rendszer teljességgel önkritikamentes hablatyolása, amidőn az ATV-ben az egymásnak kilincset adó, a meséből ismert „forró vizet a kopaszra” arcot vágó baloldal prominensei ugyanazzal a vehemenciával vádaskodnak, terelnek, mint ahogy az akkori legvidámabb barakk pártvezetői tették. Vagy ahogy például a Kádár előtti Tanácsköztársaság szellemi toprongyai üzentek a „sötétben bujkáló rémhírterjesztő és reszkető ellenforradalmároknak”.
A jövőbeli terveik ecsetelésekor is a kapitányuk süllyedő hajójába kapaszkodva ugyanúgy pufogtatják önfelmentő szóvirágaikat, ahogyan azt a szocializmus pártértekezleteinek kommunistái tették, amikor is az imperialista-kapitalista Nyugat elleni propagandájukkal ajándékozták meg a tisztelt nagyérdeműt. A lényeg, ahogyan a múltban, úgy a jelenben is:
ők személy szerint nem hibásak.
Amiért cikkem írásába fogtam, az az általuk tanúsított végtelenül siralmas önfelmentés, valamint a jövőről való hebegés és habogás.
Szinte műfajteremtő, ahogy a citromot nyelt, R. E. monogramú riporter bukásukat firtató kérdésére szakmányban hangzanak el tőlük ilyenek: „le kell vonnunk az eredményből a tanulságokat közösen. Összeültünk, hogy elkezdjük ezt a munkát, kiértékeljük az eredményeket, valamint, hogy felvázoljuk az előttünk álló időszak főbb feladatait és a hat párt további együttműködésének kereteit”.
Mintha a néhai Kádár Jánost hallanám, hisz ő is mondhatta volna ezeket a lózungokat bármelyik ötéves terv soha meg nem valósult parlamenti felvázolásánál. Ami a riasztó az egészben, hogy miközben eltelt több mint 30 év a „demokratikusnak” hazudott szocializmus óta, a mostaniak retorikája nem változott egy jottányit sem.
Majd szembenézünk, majd levonjuk a konzekvenciákat, majd elemzünk, majd kiértékeljük, majd megnevezzük a felelősöket, majd önkritikát gyakorlunk, majd kijelöljük az együttműködés kereteit és blabla, blabla, blabla a végtelenségig.
Moldova György író mondta, hogy „Kádár elvtárs jól viselte a kritikát. Főleg, ha dicsérték”. Napjaink baloldali, liberális népvezérei hasonlóan vannak ezzel. Nem erősségük a bírálat, a kritika elfogadása, ha ők saját maguk nem magasztalhatják fel önnön kivételességüket, a bekövetkezett bármely helyzet minden esetben más hibáiból fakadó tényének hangsúlyozásával.
Most is, vereségük után sem saját szemükben keresik a szálkát, hanem az istenadta nép szemébe szuszakolják a gerendát, ami szerintük nem is gerenda, hanem óriás mamutfenyő.
Nem nekik nem született a többség által támogatható víziójuk az országunk jövőjét illetően, hanem csupán a „kiváló” O1G választási programjukat nem tudta értelmezni a sok „fogatlan és lepusztult mucsai”, nevesítetten a leginkább vidéken tenyésző és ott etetett „gombák populációja”. Azt sem vették figyelembe, hogy a gombák között lesznek mérgesek is, akik elraktározták a kalapjaik alatt azt a tengernyi sértegetést és megvetést, amit szivárványosaink „gombaszakértő” kapitánya a kampány időszaka alatt a fejükhöz vágott. Erre szokták mondani, hogy most megehetik azt, amit főztek.
Csak remélni tudom, hogy az újabb megérdemelt ellenzékiségük időszaka alatt képesek lesznek megtanulni, hogy a mérgessé váló gombákkal vigyázniuk kell, mert ha változatlan „Csáki Judit” fémjelezte stílusban folytatják belpesti buborékjukból a méltatlan sértegetéseiket, akkor jó esetben négy év múlva, a legenyhébb esetben is újra megüli majd a gyomrukat a helytelenül megítélt cifra „kalapos”, de büszke, önérzetes és nyakas magyarok véleménye.
