Miután Oroszország február végén egy „különleges katonai művelet” keretében megkezdte az ukrajnai inváziót, a tengerentúlon számos baloldali elfogultságú politikai elemző, valamint kommentátor abba az általában örökérvényűnek mondott politikai megállapításba kapaszkodott, miszerint a globális konfliktusok az esetek túlnyomó többségében a szuperhatalmak hivatalban lévő vezetőinek kedveznek, kiváltképpen akkor, ha azok közvetlenül vagy közvetett módon érintetté válnak.
Ennek értelmében sokan úgy vélték, az eleve gyatra mutatókkal rendelkező Joe Biden a hangzatos amerikai szankciók, valamint a történelminek számító, 13,6 milliárd dolláros Ukrajnának biztosított segély bejelentése után végre megközelítheti azt az össztársadalmi népszerűséget, mint amire korábban az elnökválasztási kampányában oly gyakran hivatkozott.
Csakhogy az Ukrajnán keresztül Oroszországgal proxy-háborút vívó elnöki adminisztráció és a mögötte álló demokrata establishment a legfrissebb felmérések szerint tévútra került.
Ugyanis az orosz–ukrán konfliktus kibontakozása óta nemhogy nőttek volna Biden népszerűségi mutatói, hanem egyenesen csökkentek.
Mint az a patinás amerikai kutatóintézet, a Pew Research, majd a jobboldali elfogultsággal aligha vádolható NBC News hírcsatorna által készített két külön felmérésből is kiderül, az amerikaiak 51 százaléka elutasítja a Biden fémjelezte amerikai külpolitikát, továbbá 52 százalékuk azzal sem elégedett, ahogyan az ukrán háború kapcsán szerepet vállal az Egyesült Államok. Mi több, arra a kérdésre, miszerint „az orosz–ukrán krízis kapcsán mennyire bízik Joe Biden képességeiben”, a válaszadók mindössze 28 százaléka mondta azt, hogy „nagymértékben”, míg 44 százaléka úgy felelt, „alig”.
Amennyiben valaki azt gondolná, a háborús kérdéseket leszámítva Biden nincs olyan rossz pozícióban, talán nem is tévedhetne nagyobbat. Az említett közvélemény-kutatások ugyanis számos más témában is kikérték az amerikai választók véleményét, aminek a végeredménye még borúsabb képet fest az elnök és adminisztrációja számára.
Ami Biden imázsmutatóit illeti, a 37 százalékos támogatottság mellett masszív 46 százalékos elutasítottsággal küzd, ami kifejezetten annak fényében beszédes, hogy ezen arány nem sokkal marad el elődje, a fősodratú média, valamint a politikai elit által éveken keresztül ok nélkül ostromolt és kritizált Donald Trump ciklusvégi számaitól (36-50).
Ám ha Biden népszerűségi indexének a mélystruktúráját is megvizsgáljuk, még kiábrándítóbb a helyzet. Azon választók, akik az elnök személye iránt „elkötelezettnek” tartják magukat, mindössze 16 százalékos arányban elégedettek Biden összteljesítményével, míg 42 százalékuk kifejezetten elégedetlen.
Magyarán, a demokrata magszavazók majdnem fele úgy érzi, az elnök csalódást okozóan és folyamatosan elváráson alul teljesít.
A demokraták politikai ciklusára nézve Biden elnök imént tárgyalt számadatai nem feltétlenül jelentenének közvetlen veszélyt, ha nem lennének az Egyesült Államokban hat hónap múlva félidős választások, ahol az elnöki adminisztráció maradék két évének a mozgástere a tét, amely pedig áttételesen a 2024-es elnökválasztás kimenetelét is nagyban befolyásolhatja.
A Demokrata Párt novemberben esedékes félidős választási kampányát mindezeken túl még két további kihívás is negatívan érintheti.
Egyrészt Biden személyének megosztó mivolta PR-szempontból átcsúszott a már-már kezelhetetlen mezőbe, ami azt jelenti, hogy az elnök motivációs tényezővé vált a republikánusok körében.
E megállapítást támasztják alá azon számadatok is, miszerint az amerikai jobboldal szavazóinak 71 százaléka úgy tekint a közelgő választásokra, mint egyfajta Biden elleni népszavazásra, miközben a demokraták mindössze 46 százaléka gondolja úgy, hogy minden balra leadott szavazat megfeleltethető egy, az elnök melletti kiállásnak.
Másrészt, a Biden-kabinet egy olyan problémával is küzd, amellyel jelenleg világszerte számtalan baloldali kormány és párt is, mégpedig a relevancia és a tematizációs képesség kérdésével. A felmérések szerint ugyanis az amerikai választópolgárok nagy része teljesen más társadalmi kérdéseket tart fontosnak és megoldandónak, mint amit a demokrata politikai establishment.
Miközben az Egyesült Államok lakosai messzemenően a gazdaság állapotát, valamint az infláció mértékének valamilyen formátumú szabályozását tartják a legfontosabb ügynek, addig a demokraták által favorizált és „sürgősnek” bélyegzett témák, mint a rasszizmus, a klímaváltozás, valamint faji hovatartozás kérdése már alig szerepelt a megkérdezettek fontossági listáján.
Végezetül egy harmadik szempont is arra enged következtetni, hogy mind Biden, mind a Demokrata Párt rosszul mérte fel a félidős választásokra való rákanyarodást, ez pedig a választói aktivitás és mobilizáció kérdését feszegeti. A kutatások szerint a demokratákhoz képest idén 10 százalékponttal nagyobb azon republikánus szavazók aránya, akik szerint „nagyon fontos”, hogy az amerikai törvényhozás (Kongresszus) ismét jobboldali kézben legyen, ez pedig komoly mozgósításbeli tartalékra utal. Emlékezetes, négy évvel korábban a számok éppen fordítva álltak, s akkor bár a statisztikai hibahatáron belüli mértékben, de mégis a demokraták gondolták fontosabbnak azt, hogy a törvényhozásnak milyen lesz a színezete. Az év novemberében pedig meg is lett a motiváció gyümölcse: a baloldal akkor a törvényhozás alsó házában, a Képviselőházban vissza is szerezte a többséget.
Mindezek tudatában két megállapítás is helytállónak bizonyul.
- Egyfelől, a számokat tekintve nemcsak az elnöki adminisztráció, hanem az egész baloldali politikai elit is egyértelműen rosszul mérte fel azt, hogy ha az Egyesült Államok érintetté válik az orosz–ukrán háborúban, az majd a választói rétegek szintjén pozitív hatást fog kiváltani.
- Másfelől tisztán kirajzolódik az az általános kihívás is, miszerint háborús krízis ide vagy oda, a baloldal a tengerentúlon is relevanciadeficittel küzd, amely úgy tűnik, már most negatív hatással van a választói elérésre, aktivizálásra és mozgósításra. A kérdés csupán az: vajon képesek-e a demokraták e kétosztatú akadálypályát hat hónapon belül felszámolni, vagy már most inkább a két év múlva esedékes elnökválasztásra fognak minden erejükkel koncentrálni?
