Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház elnöke hónapokkal ezelőtt bejelentette, hogy hivatalos minőségben Tajvanra kíván látogatni. Az áprilisi vizitet a politikusnő koronavírus-fertőzése akadályozta meg, a másodikat pedig valószínűleg az, hogy Washington elbizonytalanodott Kína higgadt, de határozott reakciójától.
A tervezett látogatás ugyanis a végletekig fokozta a két nagyhatalom között amúgy is meglévő feszültséget. Az utóbbi hetekben nyugtalanító „üzengetés” előzte meg a tajvani út lemondását.
Reális esély mutatkozott arra, hogy a kínai hadsereg és az Egyesült Államok fegyveres erői között fegyveres konfliktus bontakozik ki. Kína ugyanis Tajvant saját területeként tartja számon, a magas rangú amerikai politikus engedély nélküli látogatását pedig Kína területi szuverenitásának megsértéseként értékelte volna.
Az „egy Kína” elve ugyanis megköveteli, hogy Tajvant egyetlen ország sem ismerheti el független államként, a kapcsolattartásnak sajátos szabályai vannak. Ezt még Tajvan is tiszteletben tartja, a tajpeji vezetés eddig nem ragadtatta magát arra, hogy kikiáltsa a sziget függetlenségét. Tudatában vannak ugyanis annak, hogy egy ilyen aktus azonnal a szárazföldi Kína katonai beavatkozását vonná maga után. Az „egy Kína” elvet elméletileg az USA is tiszteletben tartja, az amerikai alkotmányban azonban rögzítették, hogy védelmi garanciát biztosítanak a sziget számára.
Az amerikai tengeri flotta egységei a térségben állomásoznak, a Tajvani-szorosban pedig az elmúlt időszakban háromszor is megjelent egy amerikai hadihajó.
Hszi Csin-ping, a Kínai Népköztársaság elnöke nemrég telefonon tárgyalt Bidennel (valójában persze kizárt, hogy Bident a telefon közelébe engedték volna a kabinet vezetői, a hivatalos közleményt idézve kell így hivatkozni a beszélgetésre), amely során elmondta, hogy
„Kína határozottan ellenzi a külföldi beavatkozást Tajvan ügyeibe, és minden erejével azon van – ha kell, katonai erőt is készek bevetni –, hogy megvédjék Tajvan szuverenitását.”
Világos beszéd, nem kell a sorok között kutakodni, hogy Kína első embere mire akart célozni, a súgógépről véletlenül felmondott szövegrészeket sem kell lefejteni a lényegről. Kína egyértelművé tette:
Amerika tartsa távol magát Tajvantól, különben számolni kell Kína válaszlépésével. Pont.
Ez azonban senkit nem érhetett meglepetésszerűen. Tajvan ügyét ugyanis évtizedek óta robbanásveszélyes konfliktusforrásként tartják számon. Kína ellenére pedig nem lehet döntést hozni a sziget ügyében, csak az ázsiai nagyhatalommal közösen lehet megnyugtató megoldást találni a helyzetre. A világ érdeke pedig az, hogy se Tajvan, se Kína ne érezze magát vesztesnek.
A béke megőrzése a legfőbb szempont. Minden más sokadlagos. Ez különösen igaz jelen helyzetben, amikor a világgazdaság még nem lábalt ki a koronavírus-válságból. Mindeközben ráadásul meg kell küzdeni az elszabaduló energiaárakkal, a globális infláció nyomán a legerősebb gazdaságok is jelentős elszegényedéssel számolnak, élelmiszer-ellátási válság elé néz a világ, az orosz–ukrán háború végét pedig még nem igen látni. Jah, igen, és Amerika recesszióba csúszott, ami bizony mindenkinek fájni fog.
Amerika magatartása ebben a szituációban globális kockázatot jelent. Az egész emberiség súlyos következményeket szenvedne el egy kínai-amerikai összecsapás esetén. A most zajló orosz-ukrán háború ártatlan maszatolás ahhoz a háborúhoz képest, amit a két nagy fegyveres összecsapása jelentene.
Felvetődik így a kérdés, hogy milyen érdekek mozgatják a jelenlegi amerikai vezetést, amikor Kínát provokálja? A hazafias indítékokat ki lehet zárni, ugyanis a demokraták a legkevésbé sem tekinthetőek amerikai patriótának. Miért mennek mégis bele egy Kína elleni konfliktusba?
Minden országnak és nagyhatalomnak jogában áll megvédeni pozícióit a világban. A különböző, esetenként egymással szembemenő érdekeket azonban jobb időkben összefésülték ravasz és okos diplomaták.
Az ellentétek rendezésének legjobb módja a tárgyalás. Minden más út zsákutcába vezet.
„A Nyugat azt kockáztatja, hogy nukleáris háborúba keveredik, mert nem tárgyal eleget Oroszországgal és Kínával.”
Ezt az Egyesült Királyság nemzetbiztonsági tanácsadója, Sir Stephen Lovegrove jelentette ki az amerikai külpolitikai mozgásokra vonatkozóan. A szakértő szerint még a hidegháború időszakában is jobban megértették egymást a szembenálló felek, mint napjainkban. Ez pedig nagy szó, ahhoz képest, hogy elvileg mindenki levonta a megfelelő tanulságokat a XX. század bűneiből, hibáiból.
Az pedig még nagyobb szó, hogy a tárgyalások hiányát éppen egy brit szakértő tette szóvá, ugyanis az Egyesült Királyság Amerika egyik leginkább lojális és önálló akarat nélküli szövetségese.
Trump alatt minden jobb volt. No, nem úgy, mint Kádár alatt, hanem ténylegesen.
Az Egyesült Államok 45. elnökének irányítása alatt az USA egyetlen háborús konfliktust sem kezdeményezett. Sőt!
Tárgyalóasztalhoz ültette Kim Jong-unt, tető alá hozta a közel-keleti békét elősegítő Ábrahám-egyezményt, a kölcsönös tisztelet jegyében tárgyalt Putyinnal, Kínával szemben pedig megvédte az amerikai érdekeket, és nem fenyegetőzött azzal, hogy nekimegy a második számú nagyhatalomnak. Ugyanis a tárgyalóasztalnál vívta meg saját „háborúját” a kínai vezetéssel. Gazdasági kardcsörtetésre került sor, aminek során senkinek nem kellett meghalnia, nem kellett nukleáris háborútól tartani.
Csak reménykedni lehet abban, hogy a demokraták a félidős választásokon hatalmasat buknak, és az amerikai külpolitikai irány jelentős megváltozik. Máskülönben hatalmas bajoknak nézünk elébe.
