A világ már jó ideje az úgynevezett posztamerikai korszakba lépett. Az Egyesült Államok többé nem a világ csendőre, nem az egyedüli potens nagyhatalom. A világ minimum két-, egyes értelmezések szerint pedig legalább három- vagy négypólusúvá vált.
Kína mellett India is joggal követel helyet magának a világ irányításában, Oroszország pedig az ukrajnai háborúban elszenvedett kudarcai ellenére is jelentős erőközpont maradt.
A nagyhatalmak erejét többek között az is meghatározza, hogy a kis- és középhatalmak hogyan viszonyulnak az illető nagyhatalom nagyhatalmiságához.
Amennyiben a regionális hatalmak nem ismerik el egy nagyhatalom autoritását, az vagy (jellemzően fegyveres) összeütközést von maga után vagy a szóban forgó nagyhatalom erőkivetítő képességének a földrajzi határát jelenti majd az ellenállni képes ország területe.
Ha pedig egy ország sokáig képes volt saját érdekei szerint befolyásolni egy jelentős világpolitikai súllyal rendelkező államot, amely egyik napról a másikra dacolni kezd vele, az azt jelenti, hogy a szóban forgó ország ereje csökkent.
Az eddig leírtakra kiváló példa Szaúd-Arábia Amerikával szembeni magatartása. Az olajmonarchia hosszú évtizedek óta szoros és megbízható szövetségese volt az Egyesült Államoknak, a geopolitikai és gazdasági érdekek egyaránt egymásra utalták a két teljesen eltérő berendezkedésű és kultúrájú országot:
Iránra mindketten ellenségként tekintenek, az olaj árának manipulálását pedig gazdaságilag gyümölcsöző játékként értékelik. Tehát nyugati értelemben az értékek kötötték össze őket.
Az érdekek azonban idővel változhatnak, egy erősebb, frissebb, barátságosabb, rugalmasabb nagyhatalom megjelenése átírhatja a korábban megváltoztathatatlannak hitt szabályokat.
Ez történt például akkor, amikor Biden elnök a félidős választások előtt megpróbálta rávenni a szaúdi uralkodót, hogy halasszák el az olajkitermelés korlátozását, hogy az ne legyen hatással az amerikai benzinárakra.
Biden megalázkodó gesztusának részleteiről ráadásul a sajtó is értesülhetett, a megváltozott viszonyok így az egész világ számára nyilvánvalóvá válhattak.
A szaúdi vezetés Biden visszautasításával nemcsak az amerikaiakat alázta meg, de jókora szívességet tett Putyinnak is. A magas olajár ugyanis egyértelműen Oroszországnak kedvez.
Az Amerika számára kiemelten fontos kérdésben a szaúdi uralkodó nem az USA-nak, hanem az elvileg páriastátusban levő Oroszországnak kedvez. A példa azt mutatja, hogy Amerika képtelen a szövetségeseit maga mellett tartani, képtelen a fegyverellátásban Amerikának kiszolgáltatott közel-keleti királyságot rábírni arra, hogy segítse az oroszellenes harcát. Ezt nehéz másként értékelni, mint úgy, hogy az amerikai hegemónia végének időszakát éljük.
Nem, ez nem jelenti azt, hogy az USA fogatlan oroszlán lenne. Nem jelenti azt, hogy a többi nagyhatalom külön vagy együtt képesek lennének földre teríteni az Egyesült Államokat. Az USA még ma is a világ elsőszámú haderejének a birtokosa, számtalan eszköze és végtelen erőforrása van arra, hogy érdekeit, ha nehezen is, de érvényesítse a világ bármely pontján.
Képes jó ajánlatot is tenni bármelyik rivális nagyhatalomnak annak érdekében, hogy önmagát is jóllakassa.
A most végbemenő folyamat csupán azt jelenti, hogy az erőviszonyok valamelyest kiegyenlítődnek, illetve az erősség ma már nem feltétlenül jelenti ugyanazt, mint amit tegnapelőtt.
Amerika kénytelen elfogadni, hogy egykori szövetségeseinek egy része már Kínával keresi az együttműködés lehetőségét, ez ellen pedig nem tehet semmit.
Amennyiben komolyan vesszük, hogy a világ folyamatosan fejlődik és változik, úgy természetesnek kell tekintenünk, hogy a változás és a fejlődés új erőközpontok felemelkedésével jár együtt. Ez a világ normális rendje.
Egyetlen birodalom sem örök életű. Amerika még hosszú évtizedekig, akár évszázadokig is meghatározó nagyhatalom maradhat, az elsőségét azonban már semmi nem garantálja.
Az amerikai befolyás visszaszorulásának pedig jórészt nem a riválisok buzgósága, hanem éppen Amerika tökéletlensége az oka.
Az Egyesült Államok sokáig a nyugati világ békéjének garanciája volt, a Pax Amerika kiszámítható és megbízható volt az egész világ, különösen az euró-atlanti fele számára.
Egy ideje azonban az USA sokkal inkább biztonsági kockázatként, mint biztosítékként működött. Ez az oka annak, hogy szövetségesei elbizonytalanodtak.
Tehát a közeljövőben arra kell készülni, hogy az USA sokkal kevésbé lesz képes arra, hogy akaratát erővel kényszerítse ki. Sokkal inkább a Fehér Ház mindenkori ura lesz arra kényszerítve, hogy tárgyalásokkal és ne bombázásokkal érjen célt.
