Így talán marad némi idő arra, hogy az ember lecsillapodjon, s a világhoz fűződő – a konzumkényszer által végsőkig kiforgatott – viszonyát rendezni próbálja. Ezen önmagunkba való visszatérés lehetősége szülte a következő rövid elmélkedést.
A kiindulópont most az a kifejezés, amellyel gyakran találkozunk a keresztény képzet- és fogalomkörben: a világ mint a Siralom Völgye.
Maga a kifejezés a Szentírásban csak egyszer fordul elő (Zsolt, 84,7), ott egy konkrét földrajzi helyre utal, mégpedig egy kietlen völgyes területre a Jeruzsálembe vezető zarándokutak egyikén, melyen a zarándokok megpróbáltatások árán tudtak csak keresztülvergődni. A szójelentés később általánosabbá vált, magára a földi világra vonatkoztatták, utalva arra, hogy az emberi életet is folytonosan áthatják, meghatározzák a szenvedések, megpróbáltatások, viszontagságok.
A kifejezés jelentése később két ágra különült el; az egyik megmaradt a keresztény gondolatkör keretein belül, és a Siralom Völgye – inkább a korai középkorra jellemző – elképzelésével nem csupán a földi-természeti világ – mint teremtett világ – szépségeit állította szembe (gondoljunk a ferences mozgalom természetfelfogására), hanem a földöntúli, mennybéli élet gyönyörűségeit is. A másik jelentéság átkerült a laikus világba, s itt fokozatosan vallásellenes tartalmat öltött.
Ez pedig abban a bírálatban csúcsosodott ki, mely azt állítja, hogy szemben a vallási világképpel, amely a földi életet a Siralom Völgyének tekinti, az igazi boldogságot pedig a földöntúli életben véli elérhetőnek, csakis az evilági történelmi haladás, az észre épülő tudományos-technikai fejlődés képes arra, hogy a Siralom Völgyének nevezett földi életet emberhez méltóvá, szabaddá és gazdaggá tegye.
Mielőtt ennek részleteiről szó esne, érdemes elöljáróban leszögezni azt, hogy a világ bizonyos értelemben mégiscsak a Siralom Völgye, s az is marad mindörökre. Ezt már Schopenhauer is felismerte, teljes körű kifejtésére viszont csak a XX. századi lételméletekben (elsősorban Heidegger, részben pedig Sartre filozófiájában) került sor.
Az a világ, amelybe az ember világra jövetele során „vettetik”, mindig is tőle különböző, vele szembenálló, megszüntethetetlenül idegen közeg. Az embernek itt szakadatlan erőfeszítést kell tennie arra, hogy fennmaradjon.
A világ, fogalmaz Ortega y Gasset is, maga az Anti-Paradicsom. Világban-benne-létnek nevezi Heidegger az emberlétnek ezt az alapsajátosságát, ám a világban mi mégsem úgy vagyunk „benne”, ahogyan az aludttej a pohárban vagy a medve a barlangjában. Egy hozzánk képest eredendően heterogén közegbe kerülünk, amely szakadatlan erőfeszítésre, küzdelemre késztet bennünket. S ebben az értelemben véve a világ mindig is a Siralom – vagyis a küzdés – Völgye marad.
S most térjünk vissza az előbb felvetett gondolathoz! Az európai ember már a reneszánsztól kezdve, de meghatározóan a felvilágosodás színre lépése óta azt a munkaprogramot tűzte ki maga elé, hogy egyszer és mindenkorra véget vet a világ mint Siralom Völgye sivár, középkori, vallásos elképzelésének, s „valóra váltja a filozófia ígéretét” (Robespierre), vagyis emberhez méltó, boldog világot teremt.
A legplasztikusabban ezt Nicolas de Condorcet márki fogalmazta meg fő művének záró soraiban. E művét 1793 októberében fejezte be, félévvel az előtt, hogy – lenyakazását elkerülendő – a börtönben megmérgezte magát (esetleg mások mérgezték meg). Ezt írta: Az ember
ez értelme által teremtett világban valóban olyan elíziumban él embertársaival, amelyet a legtisztább örömökkel szépít az emberiség iránti szeretete.
Időközben eltelt több mint kétszázhúsz esztendő. Lassan ideje lenne feltenni a kérdést, mi lett a világmegjavítást célzó eredeti munkaprogramból. Az emberiség ez idő alatt kétségkívül hatalmas eredményeket ért el. Például visszaszorította a fertőző járványokat (jóllehet a koronavírusban elpusztult százezrek és megnyomorított milliók sorsa most épp tompítja az efölött érzett örömöt).
Lehet hivatkozni a Föld egy jelentős területére kiterjedő anyagi jólét megteremtésére is (amivel másfelől viszont százmilliók nyomorgása, valamint a jóléti társadalmak minden elképzelhető szintet felülmúló, eszeveszett pazarlása állítható szembe). Ám maradéktalan elégedettségről nem beszélhetünk. S jöjjön még ennek igazolására, persze csupán címszavakban, néhány további összetevő!
Az európai ember az új világépítésnek az ész mindenhatóságába vetett hit alapján kezdett neki. Ami ennek kapcsán megfigyelhető, az viszont először is az erőteljes észpusztítás, melynek során az emberi észnek egy sereg modalitása ment veszendőbe. A gondolkodó ész pusztán kalkulatív, instrumentális ésszé sorvadt. Célkitűző képessége annyira megfogyatkozott, egyoldalúvá vált, hogy legfőbb céllá immáron az eszközök korlátlan felhalmozását tette (Scruton). A gyakorlatba átültetett ész, vagyis a munka éthosza is súlyosan csonkult; néhány részterülettől eltekintve elveszítette kreatív jellegét, a végletekig felaprózódott; feladata most már gyakran csak a gépi-technikai civilizáció kiszolgálása. A megfontoló ész üzemszerűvé alacsonyodott, jószerével már csak az egyetemes ügyletelésben (Scheler) érzi jól magát.
Riasztó a természeti világhoz fűződő jelenlegi viszony alakulása is. Az észuralom alá hajtott természet korábbi sokszínűségét levetkezte, s túlnyomórészt a hasznosság egyszínű ruhájába öltözött; puszta erőforrásként, nyersanyaglelőhelyként jön számításba egyfelől (a Föld gigantikus benzinkúttá változtatása), a másfelől pedig szemétlerakóhelyként (gondoljunk pl. a két Texas nagyságú Great Pacific Garbage Patch-re, amely ott kering az óceán közepén). A maradékra, a természet esztétikumára pedig gigantikus turistaipar épült rá. Jelenleg nem csupán a külső természet felszámolása folyik rohamléptekben (állat- és növényfajok sokaságának kipusztulása), hanem
a saját emberi természet szétmorzsolása is, minden természeti adottság megsemmisítése, ebben élen jár az LMBTQ-ideológia.
A társadalmi világ tönkretétele semmiben sem marad el a természetpusztítás mögött. A legjobb úton haladunk afelé, hogy megvalósuljon a kortárs liberalizmus – sokak számára rémségesnek tűnő – álma: egyik oldalon a védtelen, atomizált egyén, a másikon pedig a lassan világméretűre puffasztott, igazgató apparátus.
Vagyis egyre inkább eltűnnek azok a közbülső, közvetítő tagok – család, nép, nemzet, egyház –, amelyek értelmesen képesek kapcsolatot teremteni egyén és közösség között. Minden tiltás ellenére jelentős méreteket ölt a gyermekmunka brutális kizsákmányolása, főleg az ún. harmadik világban. Vajon hányan tudják a Champs Élysées elegáns áruházaiban vásárló dámák közül, hogy az ott beszerezhető, finom selyemszőnyegek legnagyobb részét az Indus alsó völgyében, pakisztáni falvakban olyan – zömében 15 év alatti – kisgyermekek állítják elő nyomorúságos bérért, akiket azért alkalmaznak, mert az ujjaik még elég finomak és aprók ahhoz, hogy el tudják végezni e kényes munkát? S jó részük még a felnőtt kor előtt belevakul ebbe a munkába.
S hányan vannak tisztában azzal, hogy azokban a szörnyűséges, Dickens-kori állapotokat idéző műhelyekben, amelyeket angolul sweatshops-nak, spanyolul pedig maquiladoras-nak neveznek, kb. 30 millió modern rabszolga él és dolgozik Kínától Hondurasig, Mexikótól Dél-Koreán át a Fülöp-szigetekig, Sri Lankától Santo Domingóig? S persze virágzik minden idők talán legvisszataszítóbb kizsákmányolási formája, a gyermekprostitúció is. Mindehhez társulnak az offshore-cégek tízezrei a gazdasági-pénzügyi világban, eluralkodik a korrupció a politikai életben, folyik a felparcellázott tudományos kutatás lezüllesztése, és pusztít a kortárs művészetek jelentős részét elárasztó perverzió.
S egészítsük ki mindezt a jelenlegi világcivilizáció néhány jellegzetes vonásával: cyberbűnözés, az egyetemes lehallgatás és megfigyelés egyre mértéktelenebb terjedése, gátlástalan cenzúrázás, klasszikus könyvek újraírása, megcsonkolása, lelki terror a PC-diktatúra révén, a nevelés – teljes elvaduláshoz vezető – hiánya a fiatalok nagy részénél, az ifjúság tönkretétele, visszahúzása a mesterséges infantilizáció által – s még bőven lehetne folytatni a sort.
S ezek után felmerül a kérdés: mi a közös eredője mindezen torzulásoknak, katasztrófáknak?
A magam részéről úgy vélem, hogy minden szentség megtagadása, melynek legmélyén az ember mérhetetlen önössége, önfelmagasztalása áll.
Milyen megbízatással indult is neki a modern kori ember az új világ felépítésének? Azzal, hogy a felvilágosult ész, a tudás alapján rendezi be azt. S hol tartunk most, hová jutottunk? Lord Byron kereken kétszáz évvel ezelőtt (Don Juan, I. 128) ezt írta: „The tree of knowledge has been pluck’d, – all’s known” – „A tudás fája megkopasztva áll – minden tudott”. Vagyis nagy buzgalmunkban, végtelen, hódító tudásszomjunkban lecsupaszítottuk, halálra ítéltük még ezt a hosszú időn át életet adó fát is. Az ember e fa gyümölcsének igézetének és ígéretének jegyében élve, ténykedve rohant bele abba az önteremtett „kolosszális fiaskóba” (Beckett: Murphy), melyet jelenkori világcivilizációnak nevezünk. Samuel Beckett: Godot-ra várva c. drámájának egyetlen színpadi díszletét is feltehetően ez a száradásnak indult, haldokló fa képezi szimbolikusan – ott áll az első felvonásban, s alig néhány levél rajta, s már teljesen csupasz a másodikban.
Karácsony közeleg, Jézus világra jövetelét ünnepeljük. Mit tehet Ő – mint világmegváltó – érettünk? Végtelenül sokat, két dolgot mindenképp: egyrészt képes minket megváltani a világtól azzal is, hogy felmutatja: üdvösségünket ne a világ dolgaiban, javaiban, azok hajszolásában, hajhászásában keressük, hanem azon túl, attól eltávolodva, önmagunkban.
Mert a Gyönyörök Kertje nem odakinn van, hanem idebenn, a lelkünk mélyén. S képessé tesz minket arra is, hogy a világtól való eltávolodás után, úgy térjünk oda vissza, hogy lelkiekben megerősödtünk, ami hat másfelől embertársainkhoz való viszonyunkra is. Őket is segítve tesszük a világot erőnk szerint jobbá. S már akkor is sokat tettünk, ha ebből csak keveset tudtunk megvalósítani.
A szerző filozófiatörténész, professor emeritus, a PBK tagja