Az utóbbi években olyan mértékben ömlött a liberális agymosás a képernyőkről, hogy jószerivel csak akkor megyek moziba, ha külső kényszer hatására így kell tennem. Az utóbbi hetekben ráadásul csak egyszer tettem kivételt ezalól, mert hajtott a gyermekkori nosztalgia a Jurassic World legújabb részére, de ilyen csalódottan és letörten még életemben nem jöttem ki moziteremből. Erről a filmről egy videóban szeretnék majd beszélni, de most azért ragadtam billentyűzetet, mert olyan történt, amire nem számítottam.
Megszoktuk már, hogy a Netflix, a BBC és az HBO is töménytelenül teszi oda minden egyes művére a „lila” farkat. Ezért még ha valamiféle jobb mű is akad elénk, óhatatlan, hogy legyen benne indokolatlan homokos, túl erős női és hitvány férfi karakter, esetleg idegesítő ripacs színes szereplő. Ezért aztán még ha nagy általánosságban tetszett is, amit láttunk, mégis kicsit rossz szájízzel gondolunk vissza rá, mert érezzük, hogy az adott film a sztorin kívül mást is át akart adni.
Engem ilyenkor csak az zavar, hogy a krumplileves nem krumplileves. Bemegyek egy dínós filmre, és woke ostobaságot kapok. Megnézek egy sci-fit a Netflixen, és szembejön velem egy gyenge, nyomorult férfi főszereplő, akit megment egy közepes női karakter. Már az is szerencse, ha utóbbinál legalább el tudom dönteni, hogy nő…
Egy példával még hadd éljek. Nem hiszem, hogy spoilerezek, mert egy nagyjából tízéves sorozatról beszélek, de volt egy régi kalózós, karibi történelmi fikció. Évadokig hozta azt, amit mindenki várt: vér, tengeri csaták, arany, klasszikus fekete zászlós sztori. Aztán egyszer csak az addig igazi alfa-hetero főszereplőről a negyedik-ötödik évad táján indokolatlanul és oda nem illő módon „kiderült”, hogy homoszexuális! Értelmetlen és értelmezhetetlen szál volt, be is fellegzett a történetnek, és nem önmagában ezért, hanem mert onnantól átment egy ostoba tengeri pride-magazinba az egész.
Szóval ilyen csalódások kövezték ki az utam, mielőtt beültem volna a Top Gun 2-re. Úgy voltam vele, hogy talán megnézem, mert ha legalább azt a hangulatpornót hozza, mint a Szárnyas fejvadász 2, akkor már jók vagyunk. Meg voltam róla győződve, hogy Maverick wingmanje wingwomanné lesz, és a többi… Aztán valami elképesztően mást láttam!
Nem lesz spoiler, mert senkit nem akarok megfosztani attól az örömtől, ami a bársonyszékben éri az embert. Arról viszont muszáj szólnom, hogy mit közvetített ez a film, de ehhez számításba kell vennünk azt a tényt, hogy az első rész 1986-ban jelent meg.
Ez még analóg kor volt, a technológia felett az ember rendelkezett, nem voltak kezdetleges AI-k, és a Facebookhoz hasonló hálózatokról még a sci-fi írók sem álmodoztak. A hagyományos nemi szerepek már ugyan 18 éve, 1968 óta komoly ostrom alatt álltak, de még stabilan tartotta magát a „kép” a férfiakról és a nőkről, a katonának kijárt a tisztelet, ismert volt a becsület fogalma, és a hazaszereteté is az első helyen állt.
Aztán ennek 10-20 év alatt lassan vége lett, és habár olykor-olykor felütötte még a fejét egy-egy hazafias amerikai film, szépen lassan a kontinens magára zárta a woke-porsót. (Bocsánat!) Ennek a tetején ütött át vasököllel Tom Cruise. Megmutatta, hogy néz ki az az Egyesült Államok, ami még ma is ott szunnyad a nagyvárosok és egyes államok demokrata áfiuma alatt: igenis jelent még valamit a csíkos-csillagos zászló, a barátság és a bajtársiasság fogalma.
Persze, a köntös ugyanaz a „szirupos”, a ’80-as évekre jellemző képi világ, de ez meg valakinek vagy tetszik, vagy nem. És nem, nem a régi idők Amerika-propagandája köszön vissza, mert nem úgy jössz majd ki a moziból, hogy „huh, én is Maverick akarok lenni”. Hanem úgy, hogy a rettenetesen jó látványvilág, jól felépített karakterfejlődések, elképesztően hullámzó szívverést eredményező dráma mellé a valódi és örök értékekről is megerősíttetünk.
A fenti egyébként nagy fegyvere a liberális Hollywoodnak, csak fordítva. Leköt a látvány, olykor a sztori, csak kapsz mellé egy adag lila dózist is. Most végre eszmélt a filmipar egy része, és csinált egy Pugachev-kobrát. Ideje volt már.
