A pandémia testi és szellemi karanténjának szorítása ellenére január végén ismét kőszínházban mutatták be a „Puskás, a musical” című előadást az Erkel Színházban.
A darabról korábban már számos elemzés és kritika látott napvilágot, a fanyalgó, negatív véleményt megfogalmazó sajtóorgánumok pedig – érdekes módon – akár csukott szemmel is felsorolhatóak. A pártpreferenciáik a kritikáik ismeretében úgy sütnek át a hirdetett függetlenségükön, mint tavaszi nap az erdő lombkoronáján. A teljesség igénye nélkül néhány elemzés címe
- Mire jó, hogy van egy Puskás-musical?
- FUTBÓLIA
- Puskás a micsoda? Musical? Úgy tűnik, igen.
Az előadás megtekintése után bátran mondhatom, hogy nem tudom elfogadni a balos kultúrpropagandisták gyalázkodó véleményét és elutasító magatartását.
Részesei voltak egy olyan estének – már ha egyáltalán látták az előadást –, ami felemel, ami összeköt, ami nemzetközi mércével is kimagasló teljesítmény. Ez számukra teljességgel idegen és ellenséges közeg. Az ilyen tartalommal bíró előadások befogadásának luxusát ők nem engedik, nem engedhetik meg maguknak.
Nem a musicalt szeretném jelenetről jelenetre elemezni, nem ez a szándék ültetett a laptop elé. Csupán azt az érzést próbálom szavakba önteni, amitől az előadás végén közel 1800 ember, ki könnyezve, ki a katarzistól lecövekelve, ki a mű létrehozóinak teljesítményétől megrendülve, önfeledten „standing ovation”-ben részesítette a tapsrend alatt a nevük bemondásával is megtisztelt alkotókat és művészeket. Meggyőződésem, hogy
minden nemzet tagjainak, minden korban szükségük van hősökre, akikkel azonosulni tudnak, akiknek a sikereiből és a kudarcaiból a saját életükre nézve vonhatnak le következtetéseket, tanulságokat. Az Erkel Színház-i este ilyen.
Az Aranycsapat történetét, azaz Puskás Ferenc és társainak életútját végigkövetve önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy néhány még élő kivételtől eltekintve a jelenlegi generációk tagjainak már semmilyen személyes élménye nem lehet arról a politikailag sötét korról, amelyben az Aranycsapat tagjai, ezek a végtelenül tehetséges fiúk élni kényszerültek.
A színdarab hátborzongatóan képes érzékeltetni, hogy Puskásékat a pályán nem lehetett „megverni”, hanem csak a pályán kívül, sötét és áporodott kihallgatószobák mélyén.
Vajon a fiatalabb nézők észreveszik-e a színdarabban legalább történelmi tájékozottságuk és politikai éleslátásuk okán a Rákosi-korszak Magyarországát irányítók és jelenünk egyes párt aktorainak kísérteties hasonlóságát?
A tehetséget kizárólag csak saját politikai céljaikra felhasználó kommunista-szocialista rendszer semmitől vissza nem riadó bábselejtjeit látva, a Farkas Mihályok és a „Vörös urak” alakjai mögül felsejlik-e számukra a Gyurcsány Ferencek, a Fekete -Győr Andrások és társaiknak arcéle?
- A Momentum által megfúrt 2024-es olimpia,
- a felfüggeszteni szándékozott alkotmányos berendezkedés,
- az elszámoltatással fenyegetett jelenlegi politikai vezetés,
- a kemény, a jobboldalnak címzett gyurcsányi üzenet, miszerint „börtön lesz ebből fiúk és lányok.
Filmekben úgy láttam, hogy csöveket kell ütögetni. Kezdjétek megtanulni a technikát. Szükségetek lesz rá.”– mind-mind olyan tettek és megnyilatkozások, amelyek büszkeség helyett csak szégyenérzetre adhatnának okot számukra, és meg kell hagyni, hogy
ezek az emberek az ötvenes évek ijesztő perspektíváját kínálnák újra országunk egészének.
A musical 112 szereplője világos és látványos koordináta-rendszerben több mint 3 órán át tartja fogva a nézők figyelmét. Átélhető sorsok, szerethető karakterek, professzionális ének és tánc, a társművészetek segítségül hívása, varázslatos színpadtechnikai megoldások. A nézőtéren tapintható és érezhető volt a tehetség előtti főhajtás és a nemzeti összetartozás katarzisa.
Tudomásom szerint a musical egy korábbi előadását a magyar csapat olasz kapitánya, Marco Rossi is látta. Feltételezem, hogy az ő torka is elszorult, amikor a magyar labdarúgás ikonjai előtt nemesen tisztelgő, rájuk emlékező musicalt nézte. Azt is gondolom,
ha még nem vált volna teljesen magyarrá a válogatottunk mellett, akkor az Erkel Színház-i Puskás musical élménye után minimum, hogy állampolgársági kérelemért fog folyamodni.
Amennyiben a balos és még bizonytalan elkötelezettségű honfitársaink is megnéznék az előadást, és nem azzal az előítélettel tennék ezt, hogy „hány lélegeztetőgépet lehetne venni egy stadion árából”, akkor a színház lélektisztító erejét megtapasztalva rádöbbennének és egyetértenének velem abban, hogy
jelenünk fősodratú liberális álom- és lélekgyilkosaival nem vállalható semmilyen közösség.
Számomra ez is az egyik legfontosabb átvitt üzenete a Puskás-előadásnak. Amikor a fináléban újra elhangzott a színdarab legfülbemászóbb dala, az Az életünk árán, a nemzeti Himnuszunk éneklésekor is megtapasztalható megindultság lett úrrá rajtam, és úgy tűnt, hogy a nézőtér egészét magával ragadta ez a hangulat.
Gratulálok az alkotóknak, és köszönöm az élményt. Szente Vajk nem először bizonyított.
Az említett sláger egy mondatát még idézem az Olvasók számára: „Győzni kell az életünk árán, bármi vár, itt nincs, aki fél”. A 2022-es választásra készülve, a konzervatív csapat szimpatizánsaként, mélyen egyetértek ezzel a gondolattal.
