Jakab Péter egész jót megy a facebookon mostanság a tescos párizsival, viaszkosvászonnal, felmosóval meg paprikáskrumplival. Ahogy azt már korábban megírtuk, többen imitálni is kezdték képviselőtársai közül. Néhányan hangos prolizásba kezdtek ennek kapcsán, de most szeretnénk egy kicsit átfogóbban foglalkozni a témával.
A fent említettek nem azért prolik, mert olcsó(nak látszó) ételeket esznek, valamint azt mutatják a nagyvilágnak, hogy nem urizálnak. Hanem azért prolik, mert mindezt nem szokásból, meggyőződésből, hanem elismerésért teszik. Semmi baj nincs a parizerrel, a paprikás krumplival, a babfőzelékkel vagy a kiflivel. Azzal sincs baj, ha valaki egy parlamenti párt elnökeként fogyasztja ezeket. Ugyanis ezek olyan ételek, amiket mindenki ismer, mindenki szeret. Lájkokért, elismerő szavakért, potenciális szavazatokért azonban rettenetesen visszás az egész, ugyanakkor inkább röhejes.
Viszont nem csak a politika világában találkozhatunk ezzel a jelenséggel, hanem a multis közép-, és felsővezetők körében is kezd divattá válni az egyszerű kisember karakterének imitálása. Ezek az emberek ugyanis valamiféle szimpátiát próbálnak ébreszteni kevésbé jól kereső beosztottjaikban azzal, hogy az asztaluknál reggeliznek, esetleg a többiekkel együtt hamburgerért állnak sorban a közeli büfénél a méregdrága öltönyeikben. Nevetségesen hat, amikor például az expat topmenedzserek a cég kantinjában válogatnak a chefingekből és a nokedli mellé esetleg mirelit sült krumplit szednek, majd nem túl őszinte mosollyal az arcukon öblítik le a szinte lenyelhetetlen száraz falatot egy kis klóros csapvízzel, mert a pörkölt szaftját paprikás zsírnak hiszik. Tulajdonképpen ez a fajta hozzáállás megsüvegelendő is lehetne, ha őszinteségből fakadna, de inkább csak egy újabb modoroskodásról és jóemberkedésről van itt szó.
Céges vacsorákat a beosztottjaikkal előszeretettel szavaznak meg fancy-nek mondott, valójában mégis inkább szar helyekre, mint például a lovagi tematikájú felkapott pincehelyiségekbe, latinos bárokba, esetleg a divatos városrészek „falodáiba”. Itt is próbálják megjátszani a lakótelepről származót, meg is rendelik a piccolo Sopronit, de az édes vörös Varga-borra már nem fanyalodnak rá. Természetesen cigány pecsenyét rendelnek vacsorára, desszertnek somlói galuskát. Érdekes, hogy amikor a vezetőknek van negyedéves összetartás, akkor a lehető legdrágább parasztvakító helyet találják meg maguknak, a feneketlen céges kártya ugyanis kibírja a Dérynét is. Ilyenkor jöhetnek a Chile-i vörösek, az Új-zélandi szovinyonok, és percekig képesek fikázni egymásnak az aktuális Gere Kopárt eltartott kisujjal. Kár, hogy életükben nem ittak belőle, pláne soha nem egy hozzáillő étellel kóstolták. Persze azért jól hat a társaságban, ha legalább tudják, hogy vörös borról beszélnek.
Az irodában is rengeteget hallani a szájukból, hogy mennyire lentről kezdték, és hogy milyen elképesztő akadályokon keresztül vezetett az útjuk a siker felé. Nyilván akadnak olyanok, akiknek tényleg a kitartás, a tehetség és az alázat hozta meg a gyümölcsét, de a többség valójában a seggnyalásnak köszönheti a karrierjét. A legtöbb esetben az Orbán-kormány legnagyobb haszonélvezői (egykulcsos áfa, alacsonyabb szja, CSOK stb.), mégis véresszájú rendszerkritikusok. Bár a legtöbb multinál tilos a politika, ők mégis megengedik maguknak, hogy egy-két vicces(nek szánt) beszólást elejtsenek egy meetingen esetleg a kávégép mellett. Egy jó kis Mészáros Lölőzéssel nem lőhetnek ugye mellé, de valahogy az is mindig előkerül, hogy Orbán Viktor nagyanyja még a dögkút mellett pipázott, utalva Dr Miniszterelnök Úr esetleges cigány származására.
Hiába az észjátszás és a laza hozzáállás, valójában messziről lerí ezekről az emberekről, hogy tehetősebb családok sarjai, iskoláikat jobb helyeken végezték. Ez persze a legkevésbé sem felróható nekik és irigylésre méltó, ám ennek ellenkezőjének imitálása rendre szekunder szégyenérzetet vált ki azokból, akik valóban abból a szociális környezetből származnak. Tulajdonképpen ez a jelenség nem is nekik róható fel, hanem annak köszönhető, hogy a társadalom szinte belehajszolja őket egy olyan szerepbe, ami távol áll tőlük. Újra szinte szégyellnivaló a vagyon, a pozíció esetleg a kiváltságos származás, holott az emberi színvonal fokmérője inkább a jellem kellene legyen.
Így a most kisembert játszó parlamenti képviselők, pártelnökök magasabb bérezésük, életszínvonaluk okán más társadalmi kaszthoz tartozva nem feltétlenül szorulnak rá az átlagember szimpátiájára. Milyen kár, hogy mégis tőkét kovácsolnak belőle.
