„Meghalt Gorbacsov Mihály, oda az igazság…!”
Kevés olyan államférfit tudnánk felsorolni a huszadik század jelentős politikusai közül, akinek olyan egyöntetűen pozitív megítélése volt – kultúrától, politikai oldaltól függetlenül –, mint a Szovjetunió utolsó elnökének és az állampárt utolsó főtitkárának. Az utóbbit egyébként később éppen ő oszlatta fel és tiltatta be, meghiúsítva ezzel a legnagyobb és legtöbb bűnt elkövető kommunista birodalom békés átrendezésének megakadályozásáért dolgozó egykori elvtársainak törekvéseit.
A fején ékeskedő jellegzetes és terjedelmes anyajegyéről is közismert egykori szovjet politikus a megújult Oroszországban létrejött, felemás demokráciában már nem tudott érvényesülni. Ennek ellenére igen sokáig aktív véleményformálóként kritizálta a nagyhatalmak érdekkonfliktusainak eredményeképpen eszkalálódó fegyveres konfliktusokat, úgymint az Egyesült Államok iraki és jugoszláviai beavatkozását vagy a dél-oszétiai háborút.
Tegnapi halála kapcsán természetesen nem maradhattak el az érdemeit méltató nekrológok, a mainstream nyugati-liberális elvárásoktól elkanyarodva azonban
érdemes feltenni a kérdést: mennyire volt jó szolgálja a ma elhunyt orosz politikus népének?
A szovjet kommunisták belső elitjének szűk köre tényleges demokratikus folyamatokat teljesen mellőzve termelte ki az állam eleinte szinte teljhatalmú, majd később egyre szűkebb mozgástérrel rendelkező első embereit, zárt utódlási láncot hozva létre.
Az utolsó szovjet főtitkár munkássága tehát a világ nemzeteinek többsége számára feltétlenül pozitív irányú változást hozott, különösen nekünk, magyaroknak és a közép-kelet-európai sorstársainknak és valószínűleg az oroszok többsége is szükségszerű és előnyös fordulatként tartja számon a Peresztrojkát és az Orosz Föderáció önálló államként való létrejöttét.
Nem biztos azonban, hogy az áhított, amerikai jóléti életmóddal népszerűsített szabadsággal jobban jártak.
A Jelcin-korszak közel egy évtizede alatt Oroszország sem a nálunk sokak számára szinte természetesnek vett bal- és jobboldali pártok közötti politikai váltógazdaságban találta meg a választ. Hiszen az első, relatíve normális választásokkal hatalomra jutó elnök igencsak vitatható eszközökkel szerzett érvényt akaratának, majd vezetésének vége felé politikai-gazdasági káoszba süppedő országot hagyott maga után.
A zűrzavart kihasználva a hatalmat megragadó Putyin-korszakot és a jelenkorban ismét kiéleződött Egyesült Államok-Oroszország konfliktust – melynek ismét háború lett a következménye – pedig nem kell bemutatni. Bár a világ harmadik nagyhatalma, Kína közel egyenrangú kihívója a másik két országnak, Putyin Oroszországa a gazdasági szankciókkal, a politikai és kulturális kiközösítéssel kísértetiesen hasonló helyzetben került, mint a hatvanas-hetvenes években volt. Ennek egyik oka lehet, hogy a rendszerváltozás és az államszövetség felbomlása az oroszok hatalmi pozíciójának drámai meggyengülésével járt, amiről akkor még azt hitték, mindenkinek jót tett.
A szabadság azonban nem kiegyezést, hanem megadást jelentett, és közép-hosszú távon igen magas ára volt.
Az utolsó szovjet vezető nem tudott életképes alternatívát kínálva stabil utódállamot örökül hagyni utódainak. Hogy a lehetőség, a képesség vagy a szándék hiányzott-e hozzá, ebből a szempontból mindegy.
Joggal merül tehát fel a kérdés: vajon Gorbacsov inkább ártott vagy inkább használt saját népe boldogulásának a Peresztrojkával kezdődő és az ország megszűnésével végződő folyamat irányításával? Megérte-e a leszerelés, a Nyugathoz való közeledés és nyitás?
Sok szempontból bizonyára igen, viszont napjaink geopolitikai helyzete azt mutatja, hogy a hidegháború látszólagos lezárásával az érdekellentét nem szűnt meg, csak az erőviszonyok változtak.
Az nem kérdés, hogy Amerika és szövetségesei elégedettek lehettek Gorbacsov politikájával.
Vajon ha Gorbacsov képes lett volna erős Oroszországgá átalakítani a megroggyant Szovjetuniót, lenne-e ok most a szomszédunkban zajló háborúra? Felmerült volna-e valaha Ukrajna NATO tagságának lehetősége?
Gorbacsov a történelembe kétségtelenül békepárti, Nyugat-barát filantrópként vonul majd be, mely képet az amerikaiak is előszeretettel építettek. Nem kizárt ugyanis, hogy sokkal többet köszönhetnek neki, mint az oroszok. Búcsúzzunk tőle ezzel a pompás, kilencvenes évekbeli Pizza Hut-reklámmal:
