A 20. századi hadviselés egyik legjelentősebb újítása nem a tengeralattjáró vagy a ballisztikus rakéták, hanem a multimédiás, színes-szagos háborús propaganda.
Göbbels és Riefenstahl óta tudjuk, hogy a kohéziós erő megteremtéséhez a leggyorsabb út a tartalomfogyasztó nép szívén át vezet. A mieink a hősök, az ellenség a megtestesült gonosz, és ez a narratíva nemcsak a harctéri morált befolyásolja, hanem nemzetközi szintű hatással is van a mindenkori események megítélésére. Ezt a rendkívül humánus és hatékony fegyvernemet tovább finomította a közösségi média, amelynek köszönhetően egy-egy lokális konfliktust világszintű figyelem középpontjába állíthat bármely hatásközpont vagy nagyhatalom – ahogy ez a szemünk előtt történik az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban is.
A fejlett világ ebben a pillanatban egy emberként sorakozik fel a hősies ukrán nemzet és az orosz diktátorral halált megvető bátorsággal dacoló Zelenszkij elnök mellett.
A könnyen fogyasztható, populáris kultúrára építkező narratíva kritikátlanul, feltétel nélkül, két pólusú fekete-fehér konfliktussá egyszerűsít egy nagyon bonyolult helyzetet, az emberek igazságérzetére és szolidaritás iránti affinitására apellálva.
Vonatkoztassunk el ezektől a nagyon is valós, helyes és jóleső emberi érzésektől annak érdekében, hogy megvizsgáljuk, mikor miért mire fordítunk figyelmet. Függetlenül a jelenleg divatos (sőt, a civilizációhoz tartozó emberek számára egyetlen elfogadhatónak tűnő) nézőpontnak (#IstandwithUkraine) az igazától, egészen példátlan érdeklődés és médiahátszél övezi az ukrán Dávid orosz Góliáttal folytatott küzdelmét.
Pedig a nyugati civilizáció akár az elmúlt 5-10 évből délkelet-ázsiai vagy afrikai konfliktusokban is bőségesen találhatott volna szörnyülködni, felháborodni vagy szankcionálni valót. Ennyi embernél viszont egyik korábbi lokális konfliktus sem ütötte át az ingerküszöböt. Vajon miért?
A 21. század információs társadalmában a hírfogyasztás szabadsága kétszeresen hazugság: azt zabáljuk, amit elénk raknak, és a többség szinte szó nélkül elhiszi, ami a címkére van írva. Ráadásul ezt olyan jól csinálják, hogy ugyanolyan lelkesen zabáljuk, mint a sajtburgert és a cukormentes rágógumit. Különösen akkor, ha a mítoszoknak és a hősi eposzoknak csomagolt féligazságok és propagandaanyagok kellően hasonlítanak kedvenc képregényeinkre és akciófilmjeinkre. A propaganda ugyanis többnyire ugyanazon a futószalagon készül, mint a Star Wars-, az Avengers- vagy a Die Hard-filmek.
A mostani konfliktus olyan friss, hogy szórakoztatóipari terméket még nem volt idő belőle készíteni, de a 2013–2014 telén Kijev Majdan nevű főterén zajlott véres rendőrterrorba torkollott tüntetéssorozatról több olyan dokumentaristának álcázott film is készült, amely
enyhén szólva sem törekszik a nézőt informálni, viszont annál erőteljesebben igyekszik saját narratívájának oldalára állítani az átlagos amerikai tartalomfogyasztót. Azt a fogyasztót, aki valószínűleg a film megnézéséig azt se tudta, Ukrajna egy egzotikus csecsen májpástétom vagy egy tajgán őshonos pázsitfűféle neve-e.
Mi ezek közül találomra a Netflix gondozásában készült, egész véletlenül négy napja ingyenesen elérhetővé tett és a YouTube-ra is kikerült Winter on Fire: Ukraine's Fight for Freedom című alkotást néztük meg.
Veszélyes mostanában ebben a témában cikket írni, ezért aztán megalkuvó gyávaságból fontosnak tartjuk leszögezni:
az ukrán népet és a küzdelmét heroizáló alkotások objektivitásának tagadása és a műfajjal szembeni kritika nem jelenti azt, hogy azonosulnánk az orosz invázióval vagy Putyin paranoid imperialista politikájával.
Egész egyszerűen fontosnak tartjuk nevén nevezni a terméket, mert például a Fantáról sem kéne elhinni, hogy narancslé, csak mert szép sárga a palack címkéje.
A film egy rendkívül kurta történelmi felvezetővel kezdődik (épp olyan hosszú és részletes, amennyit egy átlag amerikai képes és hajlandó befogadni bármely, Delaware-től keletre fekvő terület kapcsán), amely azt sugallja, hogy Ukrajna több száz éves államisággal rendelkező, kiszolgáltatott ország, amely úgy általában tudja, mi a kötelessége: Nyugat felé tartani. Ezt követően pedig mindenféle narráció és értelmezés nélkül váltakoznak a majdani események szereplőivel készült interjúblokkok és az eseményekről készült videófelvételek.
Az első, a tüntetéssorozat békésebb részét bemutató jelenetekben azt látjuk, ahogy a megnyerő arcú, rokonszenves foglalkozású kultúremberek (orvosok, énekesek, celebek, művészek, tehát az ukrán nép reprezentatív képviselői) kifejezik vágyukat, hogy ők Európához óhajtanak tartozni.
Mindezt Michael Bay-akciófilmekből kölcsönzött, drámai filmzenékkel illusztrálva tárják a nézők elé.
Az események kronologikusan, a valóságnak megfelelően követik egymást, térképes vizualizációkkal kiegészítve a történetet, hogy mindenki láthassa: szinte szabályos hadmozdulatok zajlottak a szabadságért vívott háborúban.
Janukovics ostoba és saját szempontjából is kontraproduktív döntései révén aztán az események elfajulnak. Előbb csak a hagyományos oszlatáshoz használt eszközöket forgatják egyre keményebben a rohamrendőrök, majd megjelennek az éles lőfegyverek, amelyek révén Kijev főtere szabályos csatatérré válik. Imádkozó édesanyák, toleráns muzulmán imám és ortodox pópa, angyalarcú, forradalmi hevülettől átitatott tinédzserek illusztrálják, milyen szép és nemes kezdeményezés is volt ez (bár az egyik jelenetben ottfelejtették vágóképnek az ukrán neonácik piros-fekete zászlaját is...).
A végén persze hatalmas áldozatok árán győz az igazság: Janukovics menekül gazdája, Putyin cár kebelére, az országban meg helyreáll a szabadság és az igazság. Aztán pár év múlva majd lehet olyan törvényt hozni, amely a kisebbségekhez tartozókat (megjegyzem: köztük magyarokat is) másodrendű, megvetett és megtűrt állampolgárrá alacsonyítja. De erről majd biztosan készül egy másik film, ha ott és akkor az amerikaiaknak hasznos lesz.
Ez nem dokumentumfilm, ez nettó propaganda. Még akkor is, ha a történet, amit elmesél 98 százalékban igaz, megható és szeretetre méltó. Nem törekszik kiegyensúlyozottságra, csak elmeséli a nyugatos ukrán polgárság szemszögéből ezt a történetet.
Szeretjük finnyásan, részrehajlóan használni ezt a kifejezést itthon és határainkon túl is.
mindig az a propaganda, amit a másik oldal csinál, a mi táborunkba pedig természetesen csak tényfeltáró, dokumentarista újságírók vagy történelmi játékfilmet készítők tartozhatnak.
Pedig a valóság ettől nem változik: a propaganda az propaganda marad, függetlenül attól, hogy az általa szolgált célt nemesnek tartjuk-e, vagy sem.
