Még a világpolitikát távolabbról figyelők számára is bizonyosan felidézhetők azok a sorozatban látott politikusi kiállások, amelyek az orosz agressziót követően szinte egy időben és tartalmilag is szinte azonos frazeológia keretében születtek. Ezek szerint hiába látja el Oroszország a nyugati energiapiac túlnyomó részét, mivel Putyin háborús bűnt követett el Ukrajna egy részének megszállásával, a jövőben nemcsak csökkenteni kell a moszkvai energetikai kitettség mértékét, hanem mihamarabb le kell állni már önmagával a vételezéssel is.
A hangzatos nyugati szavakat most azonban valódi tettek követték, így fogadtak el olyan, Moszkvát sújtani szándékozó szankciókat is, amelyek idővel azt eredményezték, hogy a teljes nyugati világban beállt a stabil energiaválság – tekintettel arra, hogy a fűtési szezonra ráfordulva egyetlen országnak sincs elfogadható mértékű telítettséget jelző gáztárolója.
Úgy tűnik azonban, hogy az egyébként a magyar álláspontot – miszerint olyan szankciókat nincs értelme erőltetni, amelyek miatt hosszú távon Európának több szenvedés jut osztályrészül, mint Oroszországnak – eleinte teljesen figyelmen kívül hagyó nyugati országok mostanra már kézzel foghatóbbnak érzik döntéseik következményeit. Ennek következtében már azon túlra is kezdtek gondolkodni, hogy példának okáért hány fokkal kellene alacsonyabb mértékben a lakosaiknak felfűteniük az otthonaikat.
E felismerés legikonikusabb állomásaként talán Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnökének esete említhető, aki érzékelvén a brüsszeli szankciók miatt kialakult energiaválságot, nemrég Azerbajdzsán fővárosába, Bakuba utazott tárgyalni annak érdekében, hogy valamelyest enyhíteni tudja az orosz földgázkiesés mértékét.
A részletek szerint évente legalább 20 milliárd köbméter gázt szállít majd Baku az EU-ba. Ennek alapján a tavalyi évi 8,1 milliárd, illetve az idei várhatóan 12 milliárd köbméter után 2027-re jelentősen megnövelik az EU-ba irányuló azeri gázimportot. Mi több, a megállapodást rögzítő dokumentum számos területen lehetővé teszi a megerősített együttműködést, beleértve a gazdasági diverzifikációt, a beruházásokat, a kereskedelmet és a civil társadalomban rejlő lehetőségek teljes körű kiaknázását, hangsúlyozva mindeközben az emberi jogok és a jogállamiság fontosságát.
Ugyanakkor mondhatni elvi kérdéseket feszeget az a tény, hogy von der Layen – az energiaügyletet leszámítva – most hirtelen megtalálta a közös hangot Ilham Aliyev azerbajdzsáni elnökkel, ráadásul kifejezetten azokban az ügyekben, mint a civil társadalom lehetőségeinek kiaknázása.
Miközben Brüsszel egyöntetűen azon az állásponton van, hogy Aliyev diktatórikus módszerekkel kormányoz, ráadásul 2020-ban a megkérdőjelezhető indokkal megindított hegyi-karabahi háború keretében győzelmet aratott az örmény hadsereg felett.
Ám nemcsak Brüsszelben sejlik fel az energiaimport és a moralitás kapcsán látott nyugati kétarcúság, hanem Franciaországtól kezdve Olaszországon át egészen Németországig.
Emmanuel Macron francia elnök például nemrég találkozott Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceggel, akinek országában a nyugati sztenderdek alapján súlyos emberi jogi mulasztások zajlanak nap mint nap.
S bár a szaúdi olajimport az európai vételezés mindössze 10 százalékát adja, a királyságnak igencsak nagy szava van a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) folyamataiban, amely áttételesen nagy hatással bír magára a globális piacra. Érdemes megjegyezni, hogy az energetikával összefüggésben Macron Abd el-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi elnököt is a vendégei közt tudhatta annak ellenére, hogy az észak-afrikai ország belpolitikai helyzetét számtalan bírálat érte már Nyugat-Európából.
S ha már Észak-Afrika, említésre méltó Olaszország példája is, amelynek immár volt kormányfője, Mario Draghi – aki szintén vehemensen támadta Moszkvát az ukrajnai katonai műveletéért – azzal az Algériával állapodott meg új vezetékek létesítése kapcsán, amely Oroszországhoz hasonlóan előszeretettel használja politikai állásfoglalásra az földgázkitermelését.
Mint ismert, legutóbb Marokkóval szemben élt ezzel az ütőkártyával, amely a nyugat-szaharai háború folyományaként megszakította diplomáciai kapcsolatait az országgal.
Az elvi felsőbbrendűséget semmibe vevő nyugati állásponthoz idővel Berlin is csatlakozott. Ez a reálpolitika értelmében még talán érthető is, hiszen Olaf Scholz német kancellár még azelőtt fejtette ki Vlagyimir Putyin orosz elnökről és az ukrán konfliktusról a meglehetősen karcosnak mondható álláspontját, mielőtt kabinetje áttekintette volna a német ipar Moszkvának való kitettségének mértékét.
Ennek értelmében utasította Robert Habeck német alkancellárt arra, hogy még a tavasz folyamán Katarba utazzon azért, hogy Dohával egy földgázimportot lehetővé tevő megállapodást aláírjon.
Mondani sem kell, a közel-keleti emírség kapcsán nem egyszer fogalmazott meg bírálatokat mind Németország, mind pedig az EU, elsősorban a rossz emberi jogi helyzet, valamint az országban rideg körülmények között dolgoztatott vendégmunkások kérdése kapcsán.
Hozzá kell tenni, a német leleményesség jegyében Scholz a franciák példáját követve szintén vendégül látta esz-Szíszi egyiptomi elnököt annak érdekében, hogy egy újabb területről biztosítsa Németország energetikai ellátottságát.
Az imént tárgyaltak két alapvető tényre világítanak rá, amelyeket nyugati vezetők rendre figyelmen kívül hagynak talán szándékosan, talán a felkészületlenségükből fakadóan.
Egyrészt, ami a különböző, emberiséget érintő válságokat (migrációs, egészségügyi, energetikai, valamint háborús), valamint azok kezelését illeti, a moralitásnak csak akkor lehet politikai értelemben haszna, ha az következetes, és ha annak gyakorlója akár a saját karrierjét is hajlandó feláldozni érte. Onnantól kezdve, hogy Putyin földgázát véresnek titulálták, miközben számtalan olyan kitermelő országot partnerinek minősítettek, amelyeket korábban ugyanígy megbélyegeztek, hitelességi kérdéseket vet fel karakterükkel szemben, amelyek a beléjük vetett társadalmi bizalmat hosszú távon visszafordíthatatlanul erodálják.
Másrészt, e felismerésből, valamint a már hátuk mögött hagyott válságok tanulságaiból leszűrve most már időszerű lenne e politikai elitnek megemészteni azt, hogy egy össztársadalmat érintő válság megoldása kapcsán elenyésző az olyan esetek száma, ahol a megfelelő megoldások között politikai színezet alapján lehet válogatni. Amennyiben rendelkezésre áll egy működő megoldási stratégia, azt használniuk kell. Ha pedig ilyesfajta, működő politikai modell nincs a kezükben, keressenek olyan a közelükben lévő országokat, ahol már találtak választ a kérdésre. Elvégre Budapest egyik említett országtól sincs túl messze.
