Nehéz egy olyan háború tágabb összefüggéseit pártatlanságra törekvő távolságtartással mérlegelni, amely itt zajlik a közvetlen szomszédunkban.
A kárpátaljai magyarok biztonsága, a hosszú távú biztonságpolitikai és gazdasági veszélyek okán ráadásul Magyarország a konkrétan hadban álló feleken kívül a leginkább érintett országok közé tartozik.
Ennek ellenére fontos megérteni, hogy a 21. század elejére a világ olyan mértékben zsúfolt és szövevényes gazdasági, kulturális és politikai kapcsolatok által átszőtt rendszerré vált, ahol
ilyen típusú és intenzitású fegyveres konfliktusok nem kezdődnek hosszú távú nagyhatalmi ambícióktól függetlenül. Ukrajna népe és területe nem tárgya, hanem egyik színtere a világ fölötti dominanciáért folytatott, szűnni nem akaró versengésnek.
Nem azért kezdődött a háború, mert Putyin gonosz, és nem azért ér majd véget, mert legyőzik, és megszabadulnak tőle (vagy belátja tévedését). Ennek az egész rémálomnak akkor lesz vége, ha megszületik egy olyan új – ismét átmeneti – egyensúly, ami a szuperhatalmak pillanatnyi érdekeit és erőviszonyait tükrözi.
Másképp megfogalmazva: tévedés azt gondolni, hogy az oroszok inváziója magyarázható pusztán erőfitogtatással, „nácimentesítéssel” vagy az orosz anyanyelvű lakosság védelmével, ahogy a de jure szuverénnek tekinthető államok (jelen esetben Ukrajna) korlátlan önrendelkezési joga de facto is feltételes, leginkább a pillanatnyi geopolitikai erőviszonyoktól függő mozgástér.
Nyugodtan körbe lehet röhögni azt, aki úgy véli, Magyarország volt északkeleti szomszédunk NATO-csatlakozásának egyetlen akadálya.
Felháborodhatunk azon, hogy Putyin egy ország porig rombolásával adja a nyugati világ tudtára, hogy fenyegetve érzi magát. De a szokatlanul hosszú békeidő ellenére a történelem alapvetése nem változott: annak van igaza, akinek nagyobb a puskája.
A demográfiai és gazdasági problémái ellenére töretlenül erősödő távol-keleti kommunista kolosszus mindeddig kivárásnak is sovány, „nesze semmi, fogd meg jól” politikával reagált az oroszok offenzívájára. Szárnyra kaptak pletykák, miszerint Putyin és Xi Jinping elnök a pekingi téli olimpián zárt ajtók mögött kötöttek olyan megállapodást, amely zöld utat adott az oroszok régóta érlelt tervének végrehajtásához.
Bár Kína óvatos, közönyösnek is tekinthető fejcsóválással egyenértékű, bágyadt gesztusokon keresztül diplomáciai megoldást sürget, a minden korábbinál szélesebb körű nemzetközi egyetértés által övezett szankciókat következetesen elutasítja.
Nem újdonság ez, az észak-koreai rezsimet sújtó embargók többségét is előszeretettel hagyják saját geopolitikai érdekeik mentén figyelmen kívül. A világ második legerősebb gazdasága ugyanis magasról tojik a nemzetközi megítélésre: sosem volt az emberi életet, demokráciát és szólásszabadságot alapvetésnek tekintő zsidó-keresztény kultúrkör része.
Nem is törekszenek úgy tenni, mintha morális kötelességük lenne Ukrajnával való szolidaritásukat mutatva a sanghaji felhőkarcolókat kék-sárga színű fényfestéssel dekorálni.
Hogy mi lehet Kína érdeke és valódi pozíciója ennek a konfliktusnak a kapcsán, arra legfeljebb ebből a passzív „bűnpártoló” magatartásból lehet következtetni: nagyon is fontos számukra egy elszigetelt Oroszország és egy kiszolgáltatott, meggyengülő Európa. Ennek előnyei számukra valószínűleg nem pillanatnyi, hanem évtizedes léptékben mérhetőek.
A világ jelenleg három legmeghatározóbb katonai és gazdasági erőközpontja az Egyesült Államok, Kína és Oroszország. Bár az Európai Unió korábbi vezetői egykor hasonló pozíciót reméltek, ma már kijelenthető: többek között
saját bürokratikus működése, belső feszültségei, versenyképtelen fegyveres ereje és az orosz szénhidrogén-függés miatt nem tud belátható időn belül a három tényleges nagyhatalom valódi, negyedik versenytársává felnőni.
Vannak olyan megközelítések, melyek alapján az oroszok és Európa között fűződő egyre szorosabb, energiapolitikán, kereskedelmen, beruházásokon és egyéb gazdasági érdekazonosságon alapuló együttműködések – melyben a németektől a franciákon át hazánkig több ország volt érintett, mint ahányan erre most emlékezni szeretnének – alapvetően kockáztatták az Egyesült Államok és Kína hosszú távú érdekeit. Ha ez valóban így van, ezt az amerikaiak úgy próbálták felszámolni, hogy még a kezüket se kelljen igazán bepiszkolniuk, és mindenki a gonosz orosz elnökre haragudjon.
Az európai közösség most rákényszerül, hogy a hidegháborúhoz hasonlóan polarizálódó világrendben visszaálljon a tengerentúli nagytestvér mellé, és a NATO fegyvereinek árnyékéban gazdasági eszközökkel vállaljon szolidaritást egy olyan országgal, amely semmilyen szövetségi rendszerben nem tekinthető „közülük valónak”. Mindennek az árát persze nem az amerikaiak, hanem mi fizetjük meg. A morálisan vállalhatatlan orosz földgáz helyett vehetünk majd talán kétszeres-háromszoros áron etikus tankhajós amerikai palagázt.
Mert hiába maradtak meg a geopolitikai és gazdasági érdekazonosságok, civilizált ország az életben maradáshoz szükséges kötelező minimumon túl jó darabig nem fog parolázni a véres orosz medvemancssal.
Ez azonban nem történhetett volna meg, ha nem állt volna Kínának érdekében, hogy tűrje, hagyja vagy éppen hallgatólagosan támogassa az oroszok erőfitogtatását. Már a téli olimpia alatt nemet mondhattak volna Putyinnak, csatlakozhattak volna az Oroszországgal szembeni szankciókhoz a háború első napjaiban.
De nem.
Kína inkább már Tajvanra feni a fogát, amit alkalomadtán akár hasonlóan erőszakosan, mondvacsinált casus belli alapján, következmények nélkül tehet majd a magáévá.
