Külföldön már egyáltalán nem újszerű jelenség, de a hazai nemzetközi sajtó még csak most kezd ráérezni az ízére. Izrael valahogy főellenséggé bírt válni náluk, valami meglehetősen homályos, és érvekkel nehezen körülírható folyamat révén.
Az izraeliek iránti ellenszenvet ma már azért is nehéz lenne sima zsidógyűlölettel magyarázni, mert az ezt fújó sajtótermékek nagy része a kilencvenes években még az antiszemitázás melegágyai voltak, és újságíróik nagy része maga is többé-kevésbé vállaltan vagy legalábbis közismerten zsidó származású. Elég érthetetlen, hogy képesek pont ők és pont most beállni a palesztinok mindig hangos, de örökké vesztes táborába.
Alapvetően pont nem kéne érdekelnie bennünket, hogy mi volt a helyi konfliktus alapja, és kinek volt igaza. Pont az idézett kilencvenes évek radikáljobbos sajtójában jelentek meg a végsőkig érzékenyítő írások a szerencsétlen palesztin népről, amelyik ugyanúgy földönfutóvá vált saját hazájában, mint a magyar, ezért emberi és magyarságbeli kötelességünk azonosulni velük. Pedig az a helyzet, hogy egy egészséges magyar embernek csakis a magyarokkal kell azonosulnia, és még ebben az esetben is rezeg az a léc, amikor az értelem felülmúlja a hazafias öntudatot. Biztos kurva jó ötletnek tűnt 1880-ban eladni erdélyi birtokaidat a Dacia Banknak, ha éppen súlyos kártyaadósságba keveredtél a többi magyar földesúrral szemben, de az idő sajnos azt igazolta, hogy összességében mégsem volt annyira jó ötlet. Ahogy a vagyon szétaprózódása ellen kitalált egykézést is újragondolhatnánk, ha megint felmerülne, mert Erdély elrománosodásában sajnos mindkét folyamat nagy szerepet játszott, és haragudhatunk ugyan a románokra, de egyikért sem igazán tehetőek felelőssé.
Ezek tükrében nehéz komolyan odaállni bármelyik fél mellé egy Magyarországtól sokkal messzebb zajló konfliktusban. Pont nem érdekel, hogy 300 éve ki hajtotta el kinek a kecskéit, hogy aztán máig tartó etnikai konfliktus keveredjen ki a dologtól. A Szávától délre nagyjából 100 kilométerenként van ilyesmi, és bár elhiszem, hogy az adott népnek vérzik a szíve a dédik ősi legelőjéért, amit nyilvánvalóan elorzott tőlük az a gonosz másik törzs, manapság kb annyi ezzel kapcsolatban a nemzetközi elvárás, hogy lehetőleg már ne húzzák karóba egymást érte, és próbálják meg kézilabdában és lovaspólóban kiélni a szörnyű sérelmeiket.
A palesztinokkal kapcsolatban is kb ez lehet a reális álláspont semleges félként. Érthető, ha kifosztásnak érezték azt, hogy a zsidók szépen lassan visszatelepedve Palesztinába sorban megvásárolták az ingatlanaikat, de talán nem kellett volna ott és akkor, meg főleg annyiért eladni nekik. Gyanítható az is, hogy a palesztin őseik még nem voltak annyira palesztinok, hogy végletekig ragaszkodjanak páratlanul csodás szülőföldjükhöz, és egyszerű arabként kicsit arrébb költöztek a relatív sok pénzzel a többi arab közé. Ott és akkor ez lehet, hogy jó ötletnek is tűnt, csak aztán a zsidók kicsit több munkával és szorgalommal Izraelből egy civilizációs szigetet építettek a szieszta-övezet kellős közepén.
A mostani balhé kitörése is nagyjából arra vezethető vissza, hogy a palesztinok annyira felhergelték magukat egy még le se zárult jogvita kapcsán, hogy egyből kőzáporral szerették volna megkínálni a siratófal zsidó látogatóit, de a gonosz izraeli rendőrség ezt máshogy gondolta.
A konfliktus vége pedig szokás szerint az a fajta rakétaháború lett, amiben nyerni senki sem fog, viszont Izrael mindenképpen gonosz lesz, hiszen rakétákkal próbálja majd kilőni a civil lakóövezetek közé rejtőzött palesztin rakétakilövőket, akik rakétáikkal izraeli civileket rakétáznának.
Ja, és máris lett még egy gonosz, nevezetesen a magyar külügyminisztérium, aki finoman megjegyezte, hogy oké ez az egyrészt-másrésztezés, de azért a civileket rakétázók és a rakétázókat rakétázók közt lehetőleg mégis tennének valamiféle különbséget.
Hogy ezzel kapcsolatban vajon lehet-e önálló magyar álláspont és Cristiane Amanpour nem szorítja-e sarokba ezzel kapcsolatban ismét Külgazdasági és Külügyminiszter Urat, arról ne legyenek kétségeink, mindenesetre a konfliktus a palesztin rakéták kifogyásával minden bizonnyal nyugvópontra ér, a nemzetközi média pedig talál magának újabb rohingyákat majd valahol a nagyvilágban.
