A „tipikusan magyar módi” vagy „ez ám a magyar mentalitás” sokszor pufogtatott szlogenek. Semmi nem lehet irritálóbb annál, mint amikor valaki öngyűlölettel telten vakkantja oda egy marginális üggyel kapcsolatban. Bosszantó, hogy az ember lépten-nyomon hasonlókba ütközik. Az áskálódás, az irigykedés, a képmutatás és a rosszindulat nem a magyar néplélek jellemzői. Ezek mind-mind a prolik sajátjai. Az effajta gusztustalankodás a rendszerváltás után több, mint 30 évvel is éket ver a társadalomba. Öngyűlölet, hipokrízis a neved.
A multi ugyanis ezt teszi veled. Vagy lelépsz, ha a gyomrod már nem bírja, vagy maradsz és meghasonulsz.
A gendersemleges WC-kre már fel se kapod a fejed, de azon azért szépen megütközöl, hogy a büszkén hirdetett üdvözítő sokszínűség ellenére miért nincsenek mondjuk cigány kollégáid. Miért ülsz mégis egy teljesen homogén környezetben, amikor a szöges ellentétét szajkózzák nap mint nap? Persze, vannak teljes munkaközösségek (és most Jakab Péter ne figyeljen ide), ahol egyáltalán nem dolgoznak magyarok: tele olasszal, portugállal meg spanyollal, de ők is inkább maradnak a saját köreiken belül. Ők is menekültek valahonnan, nézzük ezt el nekik.
A zsírosabb pozíciókban ülő külföldieket vallásos imádattal figyelik a kollégák. A különböző csapatokban dolgozó néhány expatot és azok véleményét hivatkozási pontnak tekintik, gondolván arra, biztos igazuk van mindenben, hiszen mégis csak nyugatiak.
A saját véleményük a „merjünk kicsik lenni” örök bölcsességének jegyében inkább ebek harmincadjára kerül, hiszen amit egy külföldi mond, az csakis jó lehet nekik és „A Cégnek” is. Kár, hogy miattuk egy 10 fős tárgyalóban 9 embernek kell angolul beszélnie, mert ők maguk arra se veszik a fáradságot, hogy tiszteletből megtanuljanak magyarul.
A konferenciahívások előtti udvariaskodó traccspartikat megtöltik a járványkezeléssel és a karanténnal kapcsolatos témák. Jönnek a „Hogy bírod a bezártságot?” meg a „Milyen idő van nálatok?”, „Hogy lehet ezt bírni?” és az ezekhez hasonló lózungok. Bátrabbak már azzal kezdik, hogy „a magyar kormányt a válságkezelés meg a járvány már nem érdekli”, csak a BL-csoportkör, az Európa-bajnoki selejtezők és a Nemzetek Ligája meccseinek lezártával jönnek majd a korlátozások, hogy azért meccsre lehessen járni, merthogy a Dikty kedvenc hobbija körül forog minden.
A kormány és az állítólagos fasizmusa, vagy a demokrácia eltiprása gyakori témák ezeken a megbeszéléseken. Ilyenkor irigykedve kell figyelni expatunk hazai kormányzatának hatásos, innovatív intézkedéseit, erősen hangsúlyozott szabadságszeretetét.
Erre válaszul olykor-olykor panaszkodni is lehet a nyomorról, meg a sajtószabadság lábbal tiprásáról. Üzleti megbeszéléseken nem ritka, hogy ilyenekkel és ehhez hasonlókkal húzzák a drága időt, elterelve a figyelmet a központi témáról.
Fontos, hogy a beosztott kiengedhesse a gőzt. Szemrebbenés nélkül hazudnak bele az éterbe mindenféle ostoba demagógiát, csakhogy a külföldi feletteseket lenyűgözhessék. A konzervatív, vagy a jobban tájékozott kolléga pedig jobban teszi, ha hallgat, különben vagy a libernyákok hada esik neki azon minutumban, vagy számíthat arra, hogy nézetei miatt kiközösítik. Mindegy, csak gyűlölhessük magunkat, a gyarmattartó mentalitást meg erősíthessük a nyugati felettesben.
A szervilis hozzáállás egyáltalán nem ritka a magyar ssc-k világában.
Nagyot hazárdíroznánk, ha „A cég” belső iránymutatásával ellentétesen foglalnánk állást mondjuk szociális ügyekben, szexuális irányultsággal kapcsolatos kérdésekben. De ezekről sorozatunk következő részeiben tudhatnak meg többet olvasóink.