A minap Wahorn András avantgárd festőművész és Nagy Feró énekes, a „Nemzet Csótánya” vitázott egymással kultúráról, életfelfogásról a HírTV-ben.
Két, korosztályát tekintve azonos élettapasztalattal bíró művészemberről van szó, akiknek fiatalkori eszmélését a kádári diktatúra torok- és lélekszorító világa keretezte, és akik saját művészi létezésüket akkor kifejezetten annak ellenében határozták meg.
Eltelt pár tucat év, és látszólag ugyanaz a két ember állt egymással szemben a stúdióban. Arról cseréltek eszmét, hogy jelenünk polgári társadalmában még mindig diktatúra van-e, és hogy a kultúra milyen feltételek érvényesülése esetén tekinthető szabadnak.
Wahorn szinte elképzelhetetlen szintű demagógiával az egész beszélgetés alatt azt ECSETELTE, hogy
akkor nem lenne hazánkban kulturális diktatúra, ha a bányász, a fideszes, a kommunista, a fasiszta, a zsidó, a meleg, a cigány befizeti az adóját, és akkor az ő igényeik szerint kapnák meg ezért a kulturális szolgáltatást.
Okfejtésében csupán az a bökkenő, hogy kinek-kinek eltérő az IGÉNYE az elkölthető adóforintok tekintetében, így a felsorolt csoportok képviselői központi döntés hiányában igen rövid úton esnének egymásnak.
Wahorn ennek elkerülésére úgynevezett vegyes összetételű „BIZOTTSÁGOK” felállítását javasolta. Mert szerinte ilyen formában mindenki teljes megelégedésére demokratikusan osztogatják fűnek és fának a tízmilliókat. Meg ahogy a Móricka elképzeli, teszem hozzá.
Ezt a „BIZOTTSÁGOS” fixa ideáját Wahorn a beszélgetés során egy pillanatra sem volt képes elengedni, noha beszélgetőpartnere, Nagy Feró egyszerűen és világosan értésére adta:
a „nép” által megválasztott, kétharmados felhatalmazással kormányzó pártszövetség számára nem elfogadható és nem evidencia, hogy a wahorni BIZOTTSÁGOK-ban a „nép” által négy évre parkolópályára helyezett kisebbség vigye a vadászpuskát.
Én is azt gondolom, hogy a kormány és az általa létrehozott kulturális szervezetek a népfelség útján a kormány és működtetőinek nézeteit kell hogy képviseljék, nem pedig a partvonalra állított, de mindenki másnál hangosabban bekiabáló ellenzékét. Az „én pénzem, a te pénzed, a mi pénzünk” demagóg hablatyolását egyre kevesebben veszik komolyan.
Véleményem szerint a balos gondolkodóinknak savanyú a szőlő. Legyünk őszinték, de mindannyian úgy vagyunk bekötve, hogy a számunkra pénzt, paripát, fegyvert megítélő BIZOTTSÁGOK azok a jó szervezetek, miért lennének mások, amelyek meg nem. No, azok csak kizárólag a csúnya diktatúra eszközei lehetnek, mármint a balos felfogás szerint.
Tisztelt Wahorn András! Ha ne adja Isten, de választást nyernének 2022-ben, akkor a független balos BIZOTTSÁGOK felállítása után, ha kérhetem, tájékoztasson engem azok összetételéről, valamint arról is, hogy a fideszes művészek IGÉNYEI szerinti összegek megérkeztek-e az érintettek számláira. Először választást kellene nyerni, attól kezdve sajnos önöké a pálya.
De addig próbálják már elfogadni a demokratikus játékszabályokat, csupán a már említett népfelség elvéből is következően.
A beszélgetés egy pontján Wahorn a gyenge lábakon álló érvei megerősítéseként elengedett még egy „büdös lófaszt a nép!” felkiáltást is. Felettébb érdekes a balos véleményformálók beteges vonzódása a lovak nemi szervének emlegetéséhez, gondoljunk arra, amikor Hadházy Ákos a parlamentben mutogatta „A lónak a faszát!” feliratú transzparensét. Szerintem egész egyszerűen csak összenő, ami összetartozik.
Wahorn egy másik műsorban (Lakatos Márk: Konyhanyelv) egy nyolcéves gyereklány, történetesen Csákányi Eszter színművésznő hányingerkeltő abúzálásáról fejtette ki bicskanyigató véleményét: úgy gondolja, hogy az akár kellemes élmény is lehetett az azt elszenvedő gyereklány számára. Ezt megdöbbenésemre sajnos maga a történetet átélő is megerősítette, de ez legyen mindkettőjük felfogásának „pozitív” életélménye.
Wahorn beteges világlátásába sajnos mindez belefért, ahogy a történet pedofil elkövetőjének az ujja is befért oda, ahol az „kellemes” élményt okozott. És nem volt senki ennek az online formátumnak a létrehozói közül, aki a műsornak nevezett izéjük ellen tiltakozott volna.
Szeretnék még visszakanyarodni Wahorn András kulturális diktatúráról kifejtett nézeteihez. Megszámoltam: több mint egy tucatszor ejtette ki a száján, hogy „BIZOTTSÁG” szükséges a kormányzati döntések végrehajtásához, nem pedig arra kinevezett egyszemélyi felelős. Azt most hagyjuk, hogy a bizottságokban is többség dönt, nem pedig a kisebbség.
Élek a gyanúperrel, hogy a sajátos okfejtését ő maga sem gondolta komolyan. Azt is feltételezhetnénk, hogy sajtószereplésekor csak valamiféle zenekari „old boys reloading” szem- és fültanúi voltunk. Wahorn ifjonti lázadóként közel negyven évvel ezelőtt alakította meg társaival az azóta már megszűnt Albert Einstein Tánczenekarát, röviden a BIZOTTSÁG nevű együttesét.
A mindennel és az azzal szembenivel is lázadó Wahorn lehet, hogy csak hírverést akart csapni éppen újjáalakulóban lévő zenekara körül. Ez esetben „egyszemélyes flashmobjának” szándékát még meg is mosolyognánk. Miután természetesen nem erről volt szó, így inkább kínos volt látni, hogy jelenünk demokráciájában egy önmaga sztereotípiáiba beleöregedett művészember diktatúra iránti Stockholm-szindrómája hogyan tudott ennyire eluralkodni személyiségén. Igazán kár érte.
