A színházi kritikusok zöme általában annak a sztenderdnek próbál megfelelni, hogy az elemzések túlnyomórészt az adott előadás történeti áttekintését adják, így amolyan bő lére eresztett, kivonatolt tartalmi áttekintéseknek válunk „elszenvedőivé”.
Egyfelől védhető a szándék, hiszen az olvasót tájékoztatják az alkotás mélyebb megértéséhez szükséges háttérinformációkról, másfelől viszont ez a módszer elveszi a felületet az alkotók és a szereplők méltatása vagy feddése elől. Márpedig ők azok, akik részletesebben ki- és megérdemelnék az ítészek fenntartásait vagy éppen dicsérő szavait.
Az elemzések végén többnyire méltatlan rövidséggel, egy-egy jelző odabiggyesztésével, már-már stáblistaszerű felsorolással szokták elintézni egy produkció hús-vér alkotóit. Legfőképpen a színészeket, akik szó szerint a testüket, lelküket kiteszik a publikum elé az előadásaik 2-3 órás ideje alatt. Ők érdemlik a legtöbbet, minden egyéb másodlagos.
Jókai Mór regénye örök példázat, erkölcsi alapvetés, műveltségünk egyik alappillére. Feldolgozása musical formájában az istenkísértés kategóriája, amennyiben avatatlan kezek közt valósul meg a műfaji adaptáció.
Az elkészült előadás azonban méltó az alapműhöz, és legfőbb értéke, hogy az alkotók Jókai regényét a XXI. század színházművészeti formáinak talán legösszetettebb műfajában, egy musicalben voltak képesek maradéktalanul megvalósítani.
Minden tiszteletem a prózai színházat művelőké, de egy musical szereplői mégiscsak a „három az egyben” egységében, azaz a próza, az ének és a tánctudás együttes felmutatásával, vitathatatlanul a színházi szakma legfelsőbb szintű művelői.
Most pedig őszinte kalapemeléssel következzenek ők, akik képesek voltak az Erkel Színház 2500 nézőjének elhozni a katarzist, a magunkra ismerés gyötrelmes, mégis felemelő pillanatait, hiszen nem megszokott a magyar színházi világban, hogy ennyi ember az előadás végén álló és hosszan tartó ovációval éltetné a darab művészeit, alkotóit.
- A musical szövetének összetartó erejét, Baradlaynét Polyák Lilla alakítja. Szerepében olyan magától értetődő könnyedséggel, természetességgel hozza a rendíthetetlen anyatigrisként viselkedő, megtörhetetlen jellemet, hogy a nők emancipációjának létjogosultságán jelenünk politikai világában is érdemes lenne tovább gondolkodni, mert ez az alakítás örökérvényű szemléltető eszköze a női, az anyai szív rejtette tartalékok senki más által nem képviselhető gazdagságának. Énekhangja, hangszíne unikális, minden szólója, megszólalása után csak azt kívánhatjuk, hogy még, még, még, ennyi nem elég!
-
A három Baradlay fiút játszó és éneklő fiatalemberek telitalálatot jelentenek. Fiatalos sármjuk, hangi adottságaik bármely nagymusical fiatal férfi főszerepére alkalmassá teszi őket. Baradlay Jenőt Veréb Tamás alakítja. A karakter önfeláldozása megindító, a színész énekhangja férfias, bariton hangfekvése mellé társuló stabil, tenorokat megszégyenítő magasságai külön dicséretet érdemelnek.
- Baradlay Richárd szerepében Fehér Tibor nem megjelent, hanem berobbant az előadásba. Laza eleganciája, közvetlensége, hangjának lányszíveket simogató, ezáltal azokat összetörni képes búgása ígéretes színészi pályáján biztosan sok rajongót fog még begyűjteni.
- Baradlay Ödönként Ember Márk szintén szereposztási aranytojás. Ő a mi magyar Robbie Williamsünk, a huncut mosolyú szívtipró, szerepe szerint érzelmeitől fűtött, hazája iránti hű magyar. Muzikalitása, hangjának bársonyossága és személyiségének ezerszínű árnyalata már most a műfaj meghatározó szereplői közé sorolják.
- Rideghváry Bence szerepében Feke Pál vitathatatlan énektudása mellett prózai erejével vesz le bennünket a lábunkról. Mozgásának arisztokratikus feszessége, darabbéli közlendőinek szikár kopogása a tarkónkon érezteti a hatalom szolgájának ellentmondást nem tűrő akarnokságát. Színészi játékának prózai erejében Feke Pál véleményem szerint felnőtt zenei készségének már régóta és hibátlanul gyakorolt magasságáig.
- Plankenhorst Alfonsine ki lehetne más, mint Gubik Petra? Ő nem más, mint a magyar színpadok fénysebességgel száguldó energiabombája. Ízig-vérig nő, a két lábon járó férfikísértés. Énekhangja, a színpadot betöltő vibráló személyisége a magyar zenés színház főnyereménye. Minden mozdulata tánc, érzelmei kifejezésének temperamentumos tangója. Negatív szerepében lubickol, és ami a legelképesztőbb, hogy figurájának ellenszenves lényét az előadás végén a közönség mégis szimpátiával és erősödő tapssal honorálja.
- Náray Erika Plankenhorst Antoinette-ként kiváló. Noha professzionális énekes, aminek bizonyságát egyéni dal hiányában most nem bizonyíthatja, de annyit mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az egyik legszebben beszélő magyar színésznőnk, akinek szavait nem a nézőtéren, de előadás közben még a büfében is hibátlanul lehet érteni. Ez igen kevesek sajátja.
- Tallérossy Zebulon nem más, mint Szerednyey Béla. A karakterformálás polihisztora. Úgy bújik bármely figurába, úgy teszi egyetemessé annak gesztusait, hanghordozását, hogy azt egyetemi katedráról is taníthatná. Mármint a tanítható részét, mert a hanghordozás, a poentírozás, az egy mondaton belüli kellő hosszúságú szünet megtartásának készsége igazából nem tanulható, az belső kincs, tehetség, amely csak több évtizedes tapasztalás útján megszerezhető, ha egyáltalán megszerezhető. Ezeket együttesen úgy hívják, hogy Szerednyey Béla. A Kőszívű előadásán belüli derűs figurája ellenpontot képez a tragikus történet szomorúságával szemben.
- Kovács Gyopár, Katona Kinga, Serbán Attila, Berettyán Sándor, Nagy Sándor és Barabás Kiss Zoltán sem mellékszereplői az előadásnak. Köztudomásúan hangjuk, színészi erejük egy fordított szereposztás esetén képessé tenné őket akár ennek a musicalnek a főszerepeire is.
- Végül a hab a tortán Miklósa Erika operaénekes, Erzsébet királyné szerepében. Hangja erősítés nélkül is betölti a teret. Egyetlen, a darab végén előadott dalában képes összegezni, fényt gyújtani. Koloratúrszopránjának csengő hangjai, mint megannyi gyöngy között csillogó gyémánt, úgy emelik meg a finálé egészének hangulatát.
- Nem hagyhatom ki magát a „kőszívű embert” filmfelvételről megformáló Mécs Károly nevének említését. Vele ér össze múlt és jelen. Az 1965-ben készült kétrészes filmdrámában ő alakította Baradlay Richárdot. Felemelő, nemes gesztus az alkotóktól, hogy a két korszak színészeit ilyen módon is összekapcsolták. „Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében…” – mondja Shakespeare az Ahogy tetszik című darabjában. Ennél pontosabban nem lehet ezt megfogalmazni.
- A színészek mellett a táncosok, a rendező, a zeneszerző, a jelenetek szövegeinek és a dalok versszövegeinek szerzője, a jelmez, a díszlettervező egytől egyig kiváló munkát végeztek. Juhász Levente zenéje tökéletes profizmussal hozza a jelenetek atmoszféráját, igényes és egyéni zenei látásmóddal. Szente Vajk összművészeti elképzelése egyedülálló. Erkel színházi „főztjéhez” a legkiválóbb alapanyagokból válogatott. A nézők számára nincs is más feladat, mint a nézőtéren hátradőlni és befogadni az élményt.
Végezetül, miután az élet játékában a politika is jelentős szereppel bír, annyi személyes engedtessék meg számomra, hogy
„A Kőszívű – A Baradlay-legendá”-t kifejezetten hazánk balliberális oldalának is megtekintésre ajánljam.
Ahogy a magzat szívhangjának érzékelése, úgy ennek a színházi feldolgozásnak a befogadása, ha akár csak egyetlen képviselőjüket, szimpatizánsukat a magyar néplélekről, hazafiságról, felelősségről, az élet értelméről alkotott eddigi véleménye megváltoztatására bírja, akkor már csak ezért megérte, hogy az előadás megszületett.
A szerző a Madách Színház színművésze
