A Kisfiú és a Kövér ember

Nem teljesen mindegy, hogy ki győz, ha a végén váratlanul, égi áldásként az ölünkbe hullanak?

A fenti mondat első olvasatra olybá tűnhet, mintha egy gyermekeknek szóló tanmese címe lenne. Ha viszont azt írom, hogy „Little boy”, illetve „Fat man”, akkor eredeti megnevezésük alapján már sokakban feldereng és nyilvánvalóvá válik  hogy mindennapjaink eszkalálódó háborús fenyegetettségében nem meséről, hanem a háborúk végső kimenetelét meghatározó, egyben az emberi létezést akár örök időkre eltörlő, a hadviselő felek végső és rettegett szimbólumairól, az eddig viselt háborúk történetében valóban működésbe hozott két atombombáról és azok baljós üzenetéről lesz szó.

Forrás: AFP

Teller Ede, Szilárd Leó, Neumann János, Enrico Fermi, Robert Oppenheimer és számos más tudós neve mindannyiunk számára ismerősen csenghet. Eredeti szándékuk szerint az atommaghasadást békés célú felhasználásra szánták, de ahogy az lenni szokott, ténykedésük során az isteni szándék mellett az ördög szelleme is kiszökött a palackból, és a második világháború végén megmutatta mindkét, öklelésre növesztett sátáni szarvát Hirosimában és Nagaszakiban, az atomtámadások örök és rettenetes mementóinak helyszínein.  A Kisfiú és a Kövér ember, ha úgy tetszik, „The Little boy and The Fat man”.

Az emberiség aludt rá 77 évet, azt gondolva, hogy a múlt nem ismétlődhet meg, mert tanultunk belőle, mert leszűrtük a megfelelő konzekvenciákat, és mert „itt a vége, fuss el véle”. A frászt! A világ szép lassan egyre mélyebbre kaparja saját magát az ingoványba az orosz–ukrán háborúval szemben tanúsított magatartásával. Az egyelőre jól fűtött amerikai és brüsszeli szobákban hozott döntések, nyilatkozatok kivagyisága miatt a végsőkig feszített húr sajnos egyszer elpattanhat. Na, akkor legyen irgalmas mindenkihez a Jóisten.

Számtalan példa alapján lehetne szemléltetni Európa teljességgel téves hozzáállását a háborúhoz. Elviekben Oroszország agressziójának toposza megdönthetetlen tény.

Forrás: AFP

Bár minden cselekedetet számos olyan történés előz meg, amelyek árnyalhatják, sőt meg is dönthetik az általánosan kialakított és elfogadott álláspontot, de ennek boncolgatása igen messzire vezetne.

A NATO elviekben nem részese közvetlenül a konfliktusnak, hiszen Ukrajna nem tagja szövetségnek. Amerika, karöltve Európa csúcsszervezeteivel az eddigi állásfoglalásaikkal mégis úgy pozicionálják magukat – nemcsak elviekben, hanem gyakorlatilag is –, mintha hadviselő felek lennének Oroszországgal szemben.

Egyedül a távlatos perspektíva hiányzik gondolkodásukból, helyette marad az internetes térben zajló szkanderbajnokság, a ki tudja erőből lenyomni a másikat eleve kudarcos reménye. A kedélyek csitítása helyett a minél több olaj fecskendezése a már így is lángoló tűzre. Mire is gondolok?

A NATO főtitkára Jens Stoltenberg a minap kijelentette „Vlagyimir Putyin elnök nem fogja megnyerni az ukrajnai háborút”, valamint „veszélyes és meggondolatlan retorika az orosz vezető atomfegyverek bevetésével történő fenyegetése.” Azt is kijelentette, hogy „a NATO nem fog részt venni ugyanolyan vakmerő és veszélyes nukleáris retorikában, mint Putyin”. Azzal zárta nyilatkozatát, miszerint „ennek a háborúnak csak úgy lehet véget vetni, ha bebizonyítjuk, hogy Putyin nem fog győzni a csatatéren”.

Forrás: AFP

Meg ahogyan azt a Móricka elképzeli! Ezt már én teszem hozzá. A modern kori fegyverek arzenáljában létező fegyver az atombomba? A válasz igen. Volt már példa arra, hogy alkalmazták háborús konfliktusban? A válasz igen. Oroszország harctéri veresége esetén reális-e az a következtetés, hogy saját meggyőződésüket feladva hazáig szaladnak, és elfogadják mind Amerika, mind a fényességes Nyugat, mind Ukrajna feltételeit? A válasz aligha. Fordított esetben Amerika, netán Európa nyugati fele a saját territóriumának harci vereségét képes lenne-e békés úton elfogadni és rendezni? A válasz aligha.

Persze lehetséges a terepasztalon a bábúkat tologatni és háborús jóslásokba bocsátkozni a végső helyzetet illetően különböző „vagy igen, vagy nem” állításokkal. A lényeg, hogy az orosz-ukrán háborúból tisztán már semmiképp, de a körülmények ismeretében még mindig lehetne kompromisszumos megoldásokkal távozni.

Ehhez pedig nem az erőfitogtatás, hanem a két atomhatalom, Amerika és Oroszország mielőbbi kiegyezésére lenne szükség. Ennek hiányában a szemünk előtt fog a jelenlegi helyzet világméretű konfliktussá generálódni, amelyben nincs win-win, kizárólag csak a kölcsönös pusztulás. Éppen ezért a NATO főtitkárának sem saját, evidenciának tekintett kinyilatkozásaival kellene magára felhívnia a figyelmet, hanem a két ténylegesen már-már hadban álló fél, Amerika és Oroszország között kellene közvetítenie a béke érdekében. Ehelyett Európából megy az üzengetés, a szankciózás, kiegészítő és levezető tevékenységként a magyar kormánnyal szemben viselt jogállamisági bohózat különböző felvonásaival tarkítva.

Nem teljesen mindegy az, hogy ki győz, ha a végén váratlanul, égi áldásként ölünkbe hullik egy „Little boy” vagy egy „Fat man”? Ugyanis ők nem beszélni fognak, hanem utasításra cselekedni, és az nem lesz más, mint a nem várt és szégyenletes földi Armageddon.

Ne dugja senki homokba a fejét, ki kell mondani, amíg nem lesz késő, hogy a jelenleg még csak eszkalálódó háborúnak lehetnek egyéb katarzis nélküli fejezetei is. Egyik fél sem akarhatja ennek bekövetkeztét, mert az nem mese lesz, hanem esetleg egy másik „Kisfiúval” és egy másik „Kövér emberrel” történő valós találkozás a legvégső állomása.

Dimitrij Medvegyev volt orosz elnök legfrissebb Telegram-üzenetében a következőket mondta: „Oroszország részéről bármilyen orosz fegyver, beleértve a stratégiai nukleáris fegyvereket és az új elveken alapuló fegyvereket is, bevethetőek…”, valamint, hogy „a nyugati establishmentnek, és általában a NATO-országok minden polgárának meg kell értenie, hogy Oroszország a saját útját választotta. Nincs visszaút”.

Na, ezeken a mondatokon azért illene mindenkinek elgondolkodnia, mert mi van akkor, ha az oroszok tényleg nem blöffölnek?

A szerző a Madách Színház színművésze