- Hol tart most a magyar nemzetpolitika? Mekkora utat tettek meg az elmúlt 12 évben? Mit tart az elmúlt bő egy évtized legnagyobb nemzetpolitikai sikereinek?
Három szóval lehet jellemezni az elért eredményeket, ez pedig az, hogy a nemzet megtapasztalt közösséggé vált. Én a Vajdaságban egy olyan időszakban voltam kisgyermek, amikor, ha valaki köztisztviselő vagy pedagógus volt, akkor nem járhatott templomba. Ebben az időben, minden karácsony este sétáltunk édesapámmal és testvéremmel az utcán, ameddig édesanyám díszítette a karácsonyfát. Nem csak mi voltunk így, hanem sok más édesapa is ugyanígy sétált az utcán a gyermekével, és bár senki nem mondta a másiknak, mégis mindenki tudta, hogy akik ott sétálunk, azoknál otthon készül a karácsonyfa.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a nemzet is így van: sétálunk az utcán, ránézünk egy másik emberre, és ő is ugyanazt gondolja a nemzetről mint mi.
Mert ugyanazt élte át, mint mi, ugyanazt hozza otthonról, ugyanazt mesélték neki a nagyszülei, mint nekünk.
2004. december 5-én tapasztaltuk azt meg, hogy ez nem feltétlenül van így. Mert bizony nagyon sokan nem gondolják ugyanazt mint mi, nem meséltek nekik a nagyszüleik és a szüleik, és az elmúlt száz év nagyobb nyomot hagyott, mint gondoltuk.
Ez sokunk fejében szöget ütött, és felmerült a kérdés, hogy ez vajon miért van így? Miért gondolkodnak ezek az emberek másképpen, mint mi? Ezzel mindenképp foglalkozunk kellett.
2010 után lett egy nemzetpolitikai intézményrendszer, amely terület korábban nem volt stratégiailag összefogva. De az is fontos eredmény, hogy egységes magyar nemzetben kezdett el gondolkozni a magyar kormányzat. Nem beszélve arról, hogy az egyik első lépés a kettős állampolgárság megadása volt a külhoni magyaroknak, a szavazati joggal együtt. Ma már több mint 1,1 millió magyar kapta vissza nagyszülei, szülei magyar állampolgárságát.
De ha valamikor, hát napjainkban nagyon jól látszik ennek a közös munkának az eredménye, hiszen ha azt vesszük, hogy a mostani háborús helyzetben hányan tettek lépéseket a kárpátaljai magyarok érdekében az anyaországban és más határon túli területeken, az azt bizonyítja, hogy megváltozott a gondolkodás a külhoni magyarok kapcsán.
Ez egy kitartó munka eredménye.
Az elmúlt tizenkét évben sok közös történet született, hiszen számos lehetőség volt arra, hogy megbeszéljük a közös dolgainkat, és találkozzanak egymással azok, akik a nemzetről nem csak beszélni szeretnének, hanem azt meg is szeretnék tapasztalni, annak közösségi mivoltát át is akarják élni.
De a munkánk eredménye az is, hogy összehoztunk olyan közösségeket, akik enélkül nem találkoztak volna egymással. Például most, hogy kitört az ukrán-orosz háború erdélyi vállalkozók írtak a kárpátaljai kollégáiknak, hogy érdeklődjenek hogylétük felől, miben lehetnek segítségükre.
A nemzet nem egy elképzelt valami, hanem partnerek, kollégák, barátok közössége. Ennyire szoros lett ugyanis köztük a kapcsolat az elmúlt években.
Fontos eredmény az is, hogy Potápi Árpád János államtitkár úr vezetésével egy olyan csapat dolgozik a határon túli közösségek ügyén, akik nem Budapestről „akarják megmondani a tutit”, hanem minden külhoni régiónak saját főosztálya van, amelyik tartja is a kapcsolatot az adott régió lakóival és kikéri a véleményüket, az őket érintő kérdésekben. Mert nem a Nemzetpolitikai Államtitkárság csinálja a nemzetpolitikát, hanem a magyar nemzet tagjai közösen.
-
Pontosan mit jelentenek a tematikus évek a Nemzetpolitikai Államtitkárság munkájában? Miért van ezeknek komoly jelentőségük a nemzetpolitikai építkezés szempontjából?
2012 óta vannak tematikus évek, az első év a külhoni magyar óvodák éve volt. Azért azzal kezdtük, mert ez az a közösség, ahova a kisgyermek elsőként kikerül a családból és emiatt döntő jelentősége lesz később annak, hogy valakiből magyar ember, a magyar közösség tagja lesz-e vagy sem. Ezért ez számunkra stratégiai fontosságú volt. Azóta már több mint 900 új vagy felújított magyar bölcsődébe és óvodába több mint 100 ezer kisgyereket bízhatnak jól képzett pedagógusokra reggelente szüleik.
Időközben aztán rájöttünk, hogy mennyire fontos emiatt az óvodapedagógusok munkája és így haladtunk tovább az általános, középiskolai, felsőoktatásban dolgozó pedagógusok és diákok, a szakképzős diákok, a vállalkozók és a családok irányába.
Összefoglalva a tematikus évek célja az is, hogy a külhoni közösségekből egy-egy kisebb réteget kiemeljünk és elmondjuk nekik, és megmutassuk őket, hogy mennyire fontos munkát is végeznek a nemzetépítés szempontjából.
És igyekszünk ezeket a rétegeket mindig azzal segíteni, amire éppen szükségük van. Másrészről megpróbáljuk az egyes közösségeket Kárpát-medencei szinten is összehozni egymással, ami nem nagy dolog, csak találkozniuk kell rendszeresen egymással, hogy újra és újra megtapasztalják a nemzet közösségének erőforrásait, amit majd gyerekeiknek, unokáiknak elmesélhetnek.. Erre mi lehetőséget teremtünk. Ezáltal talán át tudjuk adni azt az érzést is az egyes területeken dolgozóknak, hogy a munkájuk nemzetpolitikai szempontból is releváns, és ilyen szempontból igenis szolgálatnak minősül, ami érték.
Például már több mint 300 ezer gyerek magyar nevelését támogatjuk évente a Kárpát-medencében és a diaszpórában, már hat éve barátként találkozik Mezőkövesden minden évben 200 Kárpát-medencei vállalkozó, több mint 150 külhoni nagyvállalkozó mentorál több mint 300 kezdő vállalkozót.
- Miért kapta az idei év a „Cselekvő nemzet éve” elnevezést? Pontosan mit értenek ezalatt? Milyen lépéseket terveznek ennek keretében?
A Cselekvő nemzet egy 12 éves folyamat eredménye. Hiszen elindultunk az óvodától, majd az iskolán, egyetemen, szakképzésen, vállalkozásokon és családokon keresztül, a közös cselekvéssel vezetett az út idáig. A külhoni magyar közösségekkel közösen a magyar intézményrendszert megerősítettük, És ahogy már említettem fontos volt összehozni például a vajdaságit az erdélyivel, de ugyanúgy a magyarországi magyarokat a határon túliakkal is. Ezért indult útjára még a 2010-es évek elején például a Határtalanul program, amelynek köszönhetően már gyerekkorban megismerkedhetnek egymással anyaországi és külhoni magyar fiatalok.
A cselekvő nemzet éve tehát azt jelenti, hogy bár szép eredményeket értünk el mostanáig, ugyanúgy ahogy egy családnál, ha már kész a ház, be van rendezve, munka akad még bőven ezután is.
A nemzetpolitika is ahogy a család, a mindennapi gondoskodástól, a közösen megtapasztalt pillanatoktól tud hosszú távon, a jövendő gyerekek és unokák számára is működőképessé válni.
- Van-e arra vonatkozóan adatuk, hogy az elmúlt években hány külhoni magyar közösségnek, hány családnak vagy külhoni magyar gyermeknek segítettek?
A nemzetpolitika is olyan terület, amelyiknek hosszú távon lehet mérni a hatásait. De a számoknál talán fontosabbak a visszajelzések. Megható pillanat volt, amikor a vajdasági mentorképzés záróalkalmán, nemzetközi szinten is elismert nagyvállalkozó büszke volt arra az eredményére, hogy ő lett a legkitartóbb mentor a képzésen. Hasonlóan megható volt, amikor nemrég az egyik családapa, akinek a kislánya képe szerepelt a Kárpát-medencei babacsomagon, elküldte a fotót, hogy már mekkora lett a gyermek, amióta készült a kép.
Elmondta azt is, hogy ez a támogatás olyan megerősítés volt számára a Magyar Kormány részéről, hogy azóta már a második gyermekük is megszületett. Ezeknek bizony van ereje.
Néhány példát azért számokkal is fel lehet sorolni,
- hiszen nincs a Kárpát-medencének olyan települése, ahova a magyar kormány támogatásai az elmúlt 12 évben ne jutottak volna el.
- Több mint 1000 testvértelepülési kapcsolat jött létre a Kárpát-medencében,
- fél millió fiatal találkozhatott már a Határtalanul programnak köszönhetően,
- több mint 20 ezer családot ajándékoztunk meg babacsomaggal,
- több mint 5000 külhoni intézmény és szervezet tevékenységéhez járultunk hozzá, a bölcsődétől a felsőoktatásig támogatjuk a külhoni magyar intézményhálózatot.
- Milyen közvetlen hatása van a mostani orosz–ukrán háborús helyzetnek a kárpátaljai magyarokra? Önök milyen segítségnyújtást tartanak indokoltnak egy ilyen helyzetben a külhoni nemzettestvéreink számára?
Én még gyerekként átéltem azt a Vajdaságban, hogy milyen az, amikor egyik napról a másikra háborús helyzet alakul ki a szomszédságban. Emlékszem, hogy meg kellett tanulni, hogy nem tudjuk, mi lesz holnap.
A szüleim fizetése este még egy kenyér árát, másnap reggel már egy rágógumi árát érte.
Sokszor – nem túldramatizálva a helyzetet, mert ezt szerették volna megtanítani – meg is vették nekem másnap azt a rágógumit. A NATO bombázások idején voltam 19 éves, a fiú osztálytársaim katonakötelesek voltak, volt, akiket besoroztak, volt, aki Magyarországon töltötte ezt az időszakot.
Fontos azonban, hogy beleképzeljük magunkat egy kárpátaljai magyar helyébe. Ugyanazokat a médiumokat olvassuk, mint ők. Látjuk az ál- és félrevezető hírek sokaságát, a sok önjelölt szakértő véleménynyilvánítását. Mi is sokszor csóváljuk a fejünket mindezeket olvasva, de nekik abban az országban kell megélni a mindennapokat. A felelőtlen okoskodás hatással van a mindennapjaikra.
Annyira más mindegyik helyzet, mindegyik élet, hogy nem lehet határozottan kijelenteni, hogy az a jó, ha eljössz, vagy, az a jó, ha maradsz. Az elmúlt 12 évben megtapasztalt nemzeti közösséggel, az egymás iránt megerősített bizalommal érte a kárpátaljai közösséget is ez a helyzet, ami arra tanít minket, hogy aki azt mondja, hogy itt vagyok, kérlek, segíts, és ebben segíts nekem, akkor odaálljunk mind és segítsünk.
