A sajtó – különösen a hazánkban önmagukat független-objektív címkével ellátó, ellenzéki érzelmű, nehezen feltárható forrásból működő média - előszeretettel hivatkozik önmagára, mint a demokrácia negyedik hatalmi ágra. Elgondolkodtató és bizonyos nézőpontból veszélyes önhittség ez, a törvényhozás, végrehajtás és ítélkezés rendszerei közvetve, vagy közvetlenül a népfelség elvén alapuló, demokratikus berendezkedés részei.
Egyszerre tartanak igényt piaci alapú versenyhelyzetre, szabályozás nélküli mozgástérre és a közéleti szereplők alázatos tiszteletére, esetenként félelmére.
A helyzet azonban az, hogy a sajtó nem hatalmi ág, hanem eszköz.
Ha volna bármi valóságalapja a független média mítoszának, akkor is vitatható lenne, hogy önállóan, közérdekből működne, amivel az egyetemes IGAZSÁGOT és egyéb elvont ideákat szolgálja.
De minden érdektől mentes tartalomszolgáltatás ebben a műfajban nem létezik, valamiből kenyeret kell venni a nap végén.
Aki pedig a kenyérre valót adja, az fogja megmondani, miről lehet és miről nem lehet írni. Lehet ezt puhán és közvetve, vagy vasmarokkal, az eredmény ugyanaz.
A média fegyver. A XXI. századi tömegkommunikációban talán a politika legveszélyesebb fegyvere éppen azért, mert magáról rendkívül hatásosan hiteti el a tartalomfogyasztókkal, hogy nem a kenyéradó gazdájukat, hanem az olvasóikat/nézőiket szolgálja.
A „támogass, fizess elő, segítsd az életben maradásunkat” és a hasonló balos médiumoktól érkező kezdeményezések éppen azért olyan bicskanyitogatóak, mert a sajtótermék létrehozása nem cél, hanem eszköz annak a kezében, aki névvel, vagy névtelenül minden viszontagság ellenére életben tartja – tehát finanszírozza – ezeket a saját mártíromságukba belegyönyörödött tollforgató zsoldosokat.
A tragikomikum csak fokozódik azzal, hogy a konkrét újságírók sokszor jóhiszeműen meg vannak győződve saját függetlenségükről, és mezítlábas gyalogos katonaként oda szúrnak-vágnak, ahova a tábornok vezeti a kezüket.
Mindenféle NGO-kon, alapítványokon és magánbefektetőkön keresztül világméretű hálót üzemeltetnek, ami belföldön és az érdekeltségi köreikbe tartozó más országokban is jelentősen képes befolyásolni a politikai folyamatokat.
Donald Trump, aki saját magát az elkényelmesedett, demokrata elitből álló „establishment” ellenében határozta meg, saját bőrén tapasztalhatta, milyen az, mikor a progresszív-baloldali doktrínáktól eltérő úton járva végez sikeres munkát.
Trump elnököt a legutóbbi kampányában úgy csinálták ki egy összehangolt médiaháború keretében, hogy a választók és a politikai elit félkegyelmű, közveszélyes bolondként emlékezve búcsúzhattak el tőle tavaly télen. Már azok, akik CNN-t, CNBC-t, MSNBC-t, stb. néztek, amelyek önmagukat persze előszeretettel nevezik HÍRcsatornáknak.
Az amerikaiak a népszerű akcióthrillerekből ismert C.I.A. ügynökökkel történő szarkavaráson kívül sokkal diszkrétebb eszközökkel is befolyásolni próbálják a „baráti” és a „szövetséges” országok belpolitikai folyamatait. Például Magyarországét.
A Szabadság téri nagykövetségen rendezett lazac szendvicses sajtóreggeliken (melyekre valamiért mindig inkább a balos orgánumok képviselői hivatalosak) bizonyára érdekes és bennfentes hírekkel gazdagodnak a vendégek, amiket a házigazdák a sajtó- és véleményszabadság iránti rajongás jegyében teljes önzetlenséggel osztanak meg.
Ezekből születnek aztán az olyan hírek és sztorik, amelyek alapjaiban formálhatják át a belpolitikai térképet, hírbe hozva, vagy éppen piedesztálra emelve stratégiai szempontból fontos politikusokat, felnagyítva és eltorzítva olyan történeteket, amelyek a mesterségesen generált médiakampány nélkül sosem ütnék át a közvélemény ingerküszöbét.
Nagy biztonsággal kijelenthető például, hogy a CEU, mint a Soros György-féle baloldali érdekeltségi kör szellemi dögkútja iránt nincs akkora érdeklődés a magyar társadalomban, mint amennyire a kivonulásakor a hazai és nemzetközi sajtó hónapokig magasztalta és siratta.
Karácsony Gergely, a szerény képességű, jólidomíthatónevelt politológus, akinek még pártja is csak papíron van, biztos saját erejéből és tehetségéből lett főpolgármester? Vajon (ahogy korábban írtuk), a bukása után valami kollektív tudatalatti inger hatására váltott át a balos sajtó Márki-Zay támogatására?
A közelmúlt legnagyobb médiakudarcának tekinthető Pegasus-ügy volt talán az egyik legjellegzetesebb példája annak, milyen módon próbálja a nemzetközi baloldal érdekkörébe tartozó sajtó rácsibészelni a közéletet egy olyan témára, ami önmagától nem verte volna ki a biztosítékot. Éppen azért érdekes a sztori, mert az erőfeszítés abszolút hiábavalónak bizonyult.
Most, hogy ráfordultunk a 2022-es választás kampányának éles szakaszára, érdemes néhány dolgot észben tartani:
- A washingtoni Fehér Házban egy demens öregember ül, akit láthatatlan szálakon rángatnak a demokrata politikustársai és üzleti köreik. Nekik az összes olyan politikus útban van, akiket nem tudnak engedelmes vazallussá tenni. Orbán Viktort nem sikerült betörni.
- A hazai „függetlenobjektív” média pénzzel és híreknek álcázott hadianyaggal felszerelve ugrásra készen várja, hogy tevőlegesen gyengítse a kormánypártok pozícióját.
- Mindezeket pedig független, minőségi tartalomszolgáltatásként próbálják majd eladni a lelkes választópolgároknak, akiknek egy része úgy érzi majd, hogy ezért még fizetni is megéri.
