Ciceró, az antik világ talán legkiemelkedőbb gondolkodója már a Krisztus születése előtti első évszázad derekán arra jutott, hogy
„Egy nemzet képes túlélni bolond vezetőit, még az ambiciózusait is. De nem lehet túlélni a belső hazaárulást! Az ellenség a határokon kevésbé félelmetes, mert ismert, és nyíltan hordja zászlaját. De az árulók határainkon belül mozognak szabadon, az ő ravasz suttogásuk átoson a sikátorokon, kormány folyosóin is hallhatók. Az áruló nem néz ki árulónak, ő a nép nyelvén beszél, a nép arcát, érveit viseli, ő az emberi természet alantasságához szól, ami minden ember szívében titkon mélyen fekszik. Az áruló elrohasztja a nemzet lelkét, titokban éjjel dolgozik, alattomban aláássa a nemzet pilléreit, fertőzi a politikát, hogy ellenállni sem lehet. A gyilkos nem annyira félelmetes. Az áruló maga a pestis járvány.”
A fenti gondolatok megfogalmazása óta évszázadok, sőt évezredek teltek el, társadalmi berendezkedések módosultak, generációk politikai eszméi cserélődtek, a „hazaárulás” fogalmi meghatározása viszont mit sem változott. Ciceró szavai korokon átívelően és kíméletlen őszinteséggel szólnak az aljaemberek viselkedéséről, a hazájuk iránti részvétlenek közönyéről, de legfőképpen a jellemtelenek csoportjába tartozók tévhites, ördögi dáridójáról.
Az 1956-ot követő 33 év szocialista agytágítása után, nem megfeledkezve az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok „baráti” öleléséről, felteszem a kérdést, hogy „hazaárulást”, vagy a „haza védelmét” jelentette-e a Fideszt 1988-ban létrehozó 37 fiatal reformer halálugrása az egypártrendszer monopóliumával szemben.
A rendszerváltást „módszerváltássá” maszkírozó minden egyéb résztvevő ez irányú tevőleges ténykedése megfeleltethető-e a lassú és komótos „hazaárulás” fogalmának? Lehet-e felelősséget nem vállalva csak kicsit ártani, vagy épp a sok-sok kis apró kompromisszum és módszertani megalkuvás összegződése vezetett odáig, hogy még napjainkban is a múlt árnyaival és kétes identitású, szavatosságukat vesztett embereivel kell megküzdenünk?
A folyamatában negyedszer is kétharmados győzelmet elérő kormánypártok magyar érdekeket szem előtt tartó, bármilyen nemzetközi ellenszél dacára vállalt érdekérvényesítése jelenti-e a cicerói meghatározást, vagy hazánk mesterségesen gerjesztett lejáratása, egyesek folytonosan külső szempontoknak való görcsös megfelelése, a nemzeti minimum elvárhatóságát is felrúgó árulkodók és feljelentgetők magatartása az, ami fedi az ókori bölcs sorait?
„Hazaárulás”-e a fejlődő, vitathatatlan perspektívával és távlatos jövőképpel rendelkező Orbán-kormánynak nem a kisebbség, hanem a többség érdekét szem előtt tartó országvezetése? A demokrácia játékszabályai szerint az ellenzék részéről a többségi akarat lábbal tiprása, a jelen és a jövő konzervatív kormánypárti intézkedéseivel szembeni ellenállásuk nem jelentik-e a haza morális elárulását az erőszakos, a népfelség elvét negligálni szándékozó próbálkozásaikkal együtt?
Létezik-e a „hazaárulás” szégyenletes szavát kiváltó olyan szinonima, amely szemléletesebben tudná kifejezni azok emberi minőségét, akik az ország fejlődése helyett a „csak azért is” rombolást tekintik céljuknak mind az épített környezetünkben, mind a nemzet lelkében egyaránt?
Pedig a hazát elárulókat még az ellenség se respektálja.
Ők a mindenhonnan kitaszítottak, a lakcímmel rendelkező hazátlanok, a júdáspénzen vett örök nincstelenek, a „merjünk kicsik lenni” emberi törpéi.
Vajon ellenzéki politikusainknak és támogatói körüknek „patriotizmusát” jelenti-e, hogy minden kormányzati döntésnek konstans módon, napi 24 órában keresztbe fekszenek?
Meggyőződésem szerint csupán ritkán néznek tükörbe a magukra ismerés valós szándékával, éppen ezért csak egy tőlük távol álló absztrakciónak tekintik a „hazaárulás” szó pejoratív, megbélyegző jelentését.
Jelenlegi ellenzékünk amolyan kéretlen piaci kofaként, ahol módja van rá árulja a hazát. Ez számukra köznapi értelemben csak egyszerű adásvételt jelent, amolyan rutin tranzakciót.
Tudják, hogy vevő az lenne országunkra „jókedvvel, bőséggel”, csupán a Himnuszunk „nyújts feléje védő kart” sorát értelmezik teljesen félre, amikor a védő kar tekintetében még mindig múltunk keleti vagy jelenünk nyugati kérőinek satuként ölelő, de inkább fojtogató karjaira gondolnak.
Írásomat Marcus Tullius Ciceró és Kölcsey Ferenc egy-egy gondolatával zárom. Ciceró kívánalma az volt, hogy egy társadalom szervezésénél „A legfőbb törvény az állam üdve legyen!” Amennyiben országunk összes politikai formációja ennek a gondolatnak a jegyében végezné munkáját, akkor a „hazaárulás” szégyenletes fogalmát akár örökre törölhetnénk szótárainkból.
Mindaddig viszont, amíg a „legfőbb törvény” egy politikai erő saját és épp aktuális külső feljebbvalóinak üdvét szolgálja a választói helyett, addig tudatos és tudattalan hazaárulóink emberi selejtjei generációról generációra újra fognak termelődni és - tetszik, vagy sem - a Sátán hatalmát fogják szolgálni.
Ennek elkerülésére Kölcsey Ferenc: Emléklapra című, örök érvényű szállóigéjét is tartsuk szemünk előtt, amit kötelező memoriterként álmunkból felkelve is képesnek kell lennünk átadni a következő generációknak „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak hagyd örökül, ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.”
