Az Európai Unió gigantikus méretű gazdasági válság elé néz, a várható recesszió legkésőbb a jövő év elején érezteti hatását. Nem a piac törvényei vezették verembe az öreg kontinenst, hanem a megválasztott vezetői taszították oda.

Rövidlátóan, világnézeti divathullámok szerint határoztak arról, hogy merre vezessen az európai gazdaság útja. Közben az innováció, a versenyképesség erősítése, a jövőbe történő befektetés elmaradt. Európa fokozatosan lemaradt a fejlett világ többi részétől, a gazdasági versenyt úgy buktuk el, hogy gyakorlatilag észre sem vettük.

A trend pedig egyértelműen a fokozatos lecsúszás irányába mutat:

• A világ 10 legnagyobb pénzügyi központja között nincs egyetlen uniós város sem.
• A világ 50 legnagyobb vállalata között 2001-ban még tizennégy európai cég volt jelen, mostanra viszont mindössze hét maradt. Ez a szám pedig várhatóan tovább zsugorodik a következő években.
• Az elmúlt két évtizedben 20 olyan cég létesült, amelynek értéke elérte a 100 milliárd dollárt, ezek közül 9 amerikai és 9 kínai vállalat, egyetlen európai cég sincs a legértékesebbek között.
• Európában 1990-ben még hétszer több szabadalmat jegyeztek be, mint Kínában, mára megfordult a trend, és tizennégyszer több szabadalom származik Kínából, mint Európából. 
• Az IMF adatai szerint az utóbbi húsz évben Európa globális GDP-részesedése jelentősen csökkent. Amerika és Kína megelőztek minket, bár a számok azt mutatják, hogy az USA részaránya szintén csökkent. A számok nyelvén ez azt jelenti, hogy 2002-ben Kína globális GDP-ből való részesedése még csak 8,1 százalék volt. Mára ez már 18,8 (korában 18 százalékot jósoltak, azonban jobban teljesítettek a vártnál) százalékot tudhatnak magukénak. Mindeközben Amerika 19,8 százalékról 15, 8-ra, Európa 19,9-ről 14,8-ra zsugorodott.

Európa 5, 1 százalékot veszített, ez pedig az elmúlt évek katasztrofális gazdasági politikájának az eredménye. Az EU tulajdonképpen elvesztette gazdasági versenyképességét.

Az Unió versenypolitikai szabályai pedig kizárólag akadályozzák az európai óriások létrejöttét.

Mintha Európa vezetői szándékosan szabotálnák az EU gazdaságának működését!

Mintha Európa érdeke a minél több szabadkereskedelmi egyezmény megkötése lenne, nem pedig az, hogy a potenciális partnerek között világnézeti alapon válogassunk. Aki támogatja a szivárványcsaládokat azzal üzletelünk, aki nem, azzal szóba sem állunk. Ez a gazdasági öngyilkosság biztos receptje.

Persze voltak és vannak, akik figyelmeztetnek a negatív folyamatokra. Ezeket a politikusokat, közgazdászokat, elemzőket nevezik szélsőjobboldali populistának. Így kell elrendezni a kritikusok dolgát.

Ez az európai megoldás.

A felsorolt problémákra csak amolyan plusz teherként jött az orosz–ukrán háború, a szankciók és az elszabaduló energiaárak. Európa nyomorú helyzetében a kontinens vezetői azt találták a legcélravezetőbb megoldásnak, hogy gazdasági háborút indítanak Oroszország ellen. A kontinens „erős” emberei amerikai biztatásra úgy döntöttek, hogy nem vesznek több orosz gázt és olajat. Miközben az európai gazdaság léte függ az olcsó orosz energiahordozóktól.

Amerika mindeközben belső és külső háborút vív egyszerre, és a  gazdasági nehézségeiből származó költségeket  a szövetségeseivel (értsd: Európa) fizetteti meg. Az ukrán háború éppen kapóra jött nekik, a palagázkészleteiket eladhatják Európában, és a hadiipari megrendelések szintén hoznak egy kevés bevételt a költségvetésnek. Oroszországból pedig továbbra is hozzájutnak azokhoz a termékekhez, amelyekre feltétlenül szükségük van, mint például az urán.

A felfordulás egyértelmű nyertese Kína. Bár a koronavírus miatti lezárások a kínai gazdaságot is komolyan megviselték, az ázsiai óriás várhatóan megerősödve keveredik ki a vírusmizériából, illetve bezsebelheti azokat a gazdasági előnyöket is, amelyeket az olcsó orosz energiahordozók vásárlásából realizálnak.

Tony Blair, egykori angol (háborús bűnökkel is vádolható) miniszterelnök nemrégiben a Nyugat dominanciájának végéről beszélt. A világ helyzetére remek rálátással rendelkező politikus szerint az orosz–ukrán konfliktus Kína felemelkedését hozza magával, a világ pedig két- vagy inkább többpólusúvá válik.

Nem Blair azonban az egyetlen, aki látja, hogy Amerika a jövőben nem lehet a világ egyedüli ura. A fejlődés ugyanis megköveteli a változást, a fejlődésnek pedig nem lehet útjában állni.

Amerika egy túlérett gyümölccsé vált. Egyre kevésbé képes megakadályozni, hogy frissebb és szorgalmasabb nemzetek megszerezzék a világ vezetésében nekik járó helyet. Ez persze nem jelenti a nyugati világ végét, mindössze osztozni kell a hatalomban és a javakban. Ez ellen pedig senkinek nem lehet semmi kifogása.

A történelem kerekei előre viszik a világot, nem hátra. Egyedül Európa az, amelyik képes volt arra a mutatványra: a 21. században nem képes ellátni megfelelő mennyiségű energiával gazdaságát és a lakosságot.

A Kínával fenntartott kapcsolataink pedig ezekben a nehéz időkben kapnak majd igazi jelentőséget. A kínai állammal fenntartott gazdasági kapcsolatok vitális jelentőségűekké válnak. Fel kell készülni arra, hogy Európa nem lesz képes megmenteni önmagát, a kínai befektetések pedig életet lehelhetnek azokba a gazdaságokba, amelyek készek racionálisan dönteni a gazdaságot érintő kérdésekben.

A keleti nyitás most szerez mindenki számára felfogható értelmet. Egy gazdaság akkor életképes, ha több lábon áll, ha nem korlátozza lehetőségeit ideológiai kitételekkel.

A most kibontakozó gazdasági válság minden eddigi szabályt felülír majd. Akikben még van egy kevés életösztön, azok a körmük szakadtáig harcolni fognak a kínai befektetésekért. A magyarok pedig a lehető legjobb pozícióból várhatják ezt a küzdelmet. Jól bejáratott kapcsolatainknak köszönhetően tovább folytatódhat a kétoldalú eszmecsere arról, hogy mi a jó megoldás a kínai–magyar együttműködés erősítése szempontjából.

Kína persze nem fogja senkire sem ráerőltetni magát, bármikor készek vita nélkül távozni, ha nem látják őket szívesen. Éppen ezért arra is fel kell  készülni, hogy az ellenségként működő baloldali ellenzék ezután még inkább ráerősít a Kína-ellenességre. Nekik ugyanis éppen az a feladatuk, hogy Magyarországot elüssék a gyümölcsöző együttműködésektől.

Az „európai nagyok” nem akarnak majd osztozni Magyarországgal a kínai tortán. Ők egyedül szeretnék befalni az egészet, éppen úgy, ahogy a történelem során mindig is tették.

A záhonyi tehervonat-átrakodó példának okáért a hollandokat zavarja rettentő módon, ezért borítékolhatjuk, hogy a projekt megfúrása kiemelt fontosságot kap majd. Ahogy a Budapest–Belgrád-vasútvonal és a Fudan Egyetem is terítéken marad. Minden kínai–magyar projektet meg akarnak majd fúrni annak érdekében, hogy gyengítsék a magyar pozíciókat.

Ebben a helyzetben nemcsak a kínai–magyar viszony értékelődik fel, hanem az is egyértelműen kiderül, hogy mely pártok képesek magyar érdekű politikát folytatni. Tanulságos idők elébe nézünk.