Az idei szövetségi parlamenti választások az elmúlt években megtartott pártversenyekhez képest nem pusztán attól különlegesek, mert Németország második világháború utáni történelmében először nem indul a hivatalban lévő kancellár, hanem azért is, mert több mint másfél évtized után ismét az ország jövőbeni irányvonaláról kell döntenie Németország lakosságának.
S bár Merkel távozása akár frissítő hatással is bírhatna a német jobbközépre, a számokból épp ennek az ellenkezője derül ki: a merkeli űr betöltésének kérdése sokkal inkább bénító hatást gyakorolt a leköszönő kancellár táborára.
Ami a legfrissebb felméréseket illeti,
- az SPD (Német Szociáldemokrata Párt) a szavazatok 25-26 százalékára,
- a CDU/CSU (Kereszténydemokrata Unió és a Keresztényszociális Unió) 21-23 százalékára számíthat,
- a Zöldek pedig 17 százalék körüli eredményt várhatnak.
- A kisebb pártok közül a liberális Szabad Demokrata Párt (FDP) és a CDU/CSU-tól jobbra álló Alternatíva Németországnak (AfD) egyaránt 11 százalékos eredménnyel végezhet, a kommunista utódpárt, a Baloldal pedig a szavazatok 6 százalékát gyűjtheti össze.
Amennyiben az urnazárást követően a fent említett arányok nem változnak szignifikáns mértékben, a német koalíciós politika sajátosságainak ismeretében kijelenthető, hogy mindez nem fog sok jót jelenteni sem a német stabilitásra, sem pedig Európa jövőjére nézve.
Ugyanis az elmúlt napokban nemcsak az SPD jelöltje, Olaf Scholz – aki jelenleg szövetségi pénzügyminiszterként tevékenykedik -, hanem a Zöldek által indított Annalena Baerbock is egyértelművé tette, hogy egy esetleges szociáldemokrata győzelem esetén nem számítanak az uniópártokra, megnyitva ezáltal a kormányalakításhoz vezető utat vagy az FDP vagy szélsőséges Baloldal előtt.
Az ún. közlekedési lámpa koalíció esetében (SPD-FDP-Zöldek) az elmúlt 16 évben látott szigorú költségvetési fegyelem és konszenzus alapú belpolitika jelentősen háttérbe szorulna, valamint a Zöldek Európai Egyesült Államokkal kapcsolatos vízióik okán tovább gyorsulnának Európa föderalizációs folyamatai. Kétségtelen, hogy e koalíció törékenységét épp az egymással versengő FDP és Zöldek felhőtlennek nem mondható kapcsolata adja, kérdés, hogy a két párt kormányéhsége képes-e áthidalni az olyan fajsúlyos szakpolitikai különbözőségeket, mint a NATO által előírt költségvetési hozzájárulás elutasítása vagy épp a migráció kérdésének kezelése.
Amennyiben ezen és más vitapontok mentén mégsem jönne létre a közlekedési lámpának nevezett koalíció, úgy elképzelhető, hogy teret nyerne ezáltal a Baloldal, amelynek veszélyére maga a leköszönő kancellár is figyelmeztetett.
Mint azt Merkel a kormányfői pályafutásának utolsó tervezett parlamenti beszédében elmondta, „el kell hárítani a keletnémet állampárt utódszervezetével együttműködő kormány megalakulásának veszélyét”. Ez a veszély pedig igencsak valós, ugyanis mind az SPD, mind pedig a Zöldek részéről is hajlandóságot látni ez ügyben.
Hogy nemcsak Németország, hanem az unió szempontjából is mennyire kontraproduktív hatással bírna egy SPD-Zöldek-Baloldal koalíció, hűen érzékelteti, hogy a szélsőbaloldali párt korábban azt közölte, csak olyan kormányba hajlandó belépni, amely példának okáért nem tagja a NATO-nak. S bár ezen kijelentését a szervezet nemrég revideálta, a szélsőségesen bevándorláspárti Baloldal – ha kormányra kerülne - migrációs és biztonságpolitikai szempontok alapján is további károkat tudna okozni Németországnak.
Ahhoz, hogy a nagy német balra tolódás elkerülhetővé váljon, kulcsfontosságú lenne egy CDU/CSU győzelem, erre azonban a felmérések, valamint az elmúlt hetekben látott erőtlen politikai teljesítmények tükrében csekély az esély.
Beszédes, hogy az uniópártok jelöltje, Armin Laschet egyetlen kancellárjelölti televíziós vitában sem tudott győzni: amíg az első vitán a harmadik helyre sikerült csak befutnia, addig az utolsó kettőn a nézők szerint rendre Olaf Scholz győzte le, méghozzá kétszámjegyű különbséggel.
Kétségtelen ugyanakkor, hogy választást nem papíron, hanem részvétellel kell megnyerni, s a jelenlegi koronavírus okozta helyzet valamelyest akár segítheti a jobbközép szavazókat, akik a jelek szerint nagyobb kedvet mutatnak arra, hogy levélben adják le voksaikat, mint a kis pártok támogatói.
E nagy bizonytalanság közepette egy valami mindenképpen borítékolható: legyen akármilyen színezetű kormánya Németországnak, a Merkel által hátrahagyott politikai űrt bizonyosan egyetlen utána következő kancellár sem fogja tudni érdemben betölteni, ennél fogva nemcsak Németország, hanem egész Európa is változó idők elé néz.
A szerző, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
