Miután bő másfél héttel ezelőtt Orbán Viktor magyar miniszterelnök zsinórban a negyedik alkalommal kapott kétharmados felhatalmazást a választóktól, a baloldali pártokból álló tömörülés hívei értetlenségük mellett a kiábrándultságuknak is számos felületen hangot adtak, miszerint eddig teljesen hibásan mérték fel az ellenzék vonzerejét.
Amennyiben górcső alá vesszük a Franciaországban vasárnap megrendezett elnökválasztás első fordulójának eredményeit, nagy valószínűséggel egy, a magyarországi felocsúdáshoz hasonló érzelmi hullámvasutat élhettek át nemcsak a francia szocialisták, hanem a zöldek, a kommunisták, az antikapitalisták, valamint a radikális baloldal szavazói is.
Ugyanis az eredmények szerint az Új Antikapitalisták jelöltje 0,77 százalékot, a szocialisták Anne Hidalgója mindössze 1,75 százalékot, a Francia Kommunista Párt jelöltje 2,28 százalékot, a Zöldek jelöltje pedig 4,63 százalékot szerzett. A kampányfinanszírozásra fordítható állami támogatások nagyarányú visszafizetésétől mentesítő 5 százalékos küszöböt egyedül a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon ugrotta meg, bár hiába szerzett 21,9 százalékot, Le Pen és Macron után csupán a harmadikként végzett, így a mindent eldöntő második fordulóba már biztosan nem kerülhet be.
S tekintettel arra a tényre, hogy Franciaországban utoljára egy évtizeddel korábban, 2012-ben aratott sikert az elnökválasztáson baloldali párt – akkor a szocialisták indulója, Francois Hollande aratott győzelmet –, kijelenthető, hogy itt
nem egy pillanatnyi balos recesszióról beszélhetünk, hanem egy olyan megállíthatatlannak tűnő folyamatról, amely az évek során gyakorlatilag teljesen erodált mindent, ami vörös vagy zöld.
E jelenségre alapvetően két magyarázat is helytállónak bizonyul. Egyfelől, a gyakran hangoztatott képlet szerint a jelenlegi – és a vasárnapi számadatok szerint talán jövőbeni – francia elnök, Emannuel Macron azzal, hogy az alapvetően baloldali, liberális mozgalmát (La République En Marche!) a politikai centrumba tudta beigazítani, jelentős számban tudott szavazatokat szerezni a mérsékelt baloldaltól. Leginkább a szocialisták táborától, miközben a hagyományos konzervatívoktól is szintén tudott támogatókat szerezni.
Ha úgy tetszik, Macron – ha bár egy teljesen más politikai dimenzióban és filozófia mentén, de – a radikális bal és Le Pen patrióta mozgalma között egyensúlyozva a centrális erőtér francia változatának köszönhette eddigi sikereit.
Ugyanakkor a francia baloldal válságát a választói demográfia még érzékletesebben magyarázza.
Tíz évvel ezelőtt a francia választópolgárok 43,75 százaléka szavazott balra, míg mostanra ez a szám 31 százalék körülire esett vissza, ami egy jelentős, több mint 4 millió fős választói lemorzsolódást jelent. Ám ami még ennél is beszédesebb, az a választók korcsoportok szerinti megoszlása: amíg a baloldal legsikeresebb indulója, Jean-Luc Mélenchon a 18 és 34 éves korosztályban szerepelt a legjobban, addig a munkaerőpiacon legaktívabb, 35-64-es korcsoportot már toronymagasan Le Pen vitte, míg a 64 felettiek körében Macron elnök tarolt.
A baloldal széles körű társadalmat megcélzó üzenetrendszerének hiányát továbbá hűen érzékelteti az a felmérés is, miszerint az elmúlt évek során az egyik legnagyobb szabású, alulról szerveződő mozgalom, az úgynevezett „sárgamellényesek” (Gilets Jaunes) – akik eredetileg Macron elnök adópolitikája miatt váltak ellenzéki tényezőkké –, annak ellenére, hogy nagy részük bevallottan baloldali érzelmű, következetesen nem hajlandók elkötelezni magukat a hagyományos baloldali pártok irányába.
Ezzel szemben a patrióta Le Pen kifejezetten a legszélesebb választói réteget, az alsó középosztályt célozta meg üzeneteivel, amelyekkel a mindennapi emberek megélhetését, a francia állampolgárok biztonságát, valamint a bevándorlás okozta munkaerőpiaci és kulturális kihívások orvoslását helyezte a középpontba. S mivel a Nemzeti Tömörülés kampánya elsősorban a 35-64-es korcsoportban rezonált leginkább a választani szándékozókkal, e két kampánymegközelítés meg is hozta a gyümölcsét: 2017 után ismét az a kérdés, hogy Le Pen vagy Macron, az arányok azonban idén már nagyságrendekkel szorosabbnak tűnnek.
Ami a két hét múlva esedékes második fordulóval kapcsolatos esélyeket illeti, a jelenlegi elnök a már korábban kifejtett, a francia politikai spektrumra szabott centrális erőtérben bízhat.
Ugyanis a 7 százalékot elérő Eric Zemmour jobboldali publicistán és a szuverenista Nicolas Dupont-Aignan személyén kívül, szinte valamennyi induló – még a jobbközépet képviselő Valérie Pécresse is – a Le Pen elleni voksolásra szólította fel híveit. Ugyanakkor kétségtelen, hogy egy izgalmas második fordulónak lehetünk majd szemtanúi, ugyanis a számadatok azt mutatják, Le Pen komoly választói tartalékokkal rendelkezik: a 25-34-es korcsoportban Mélenchon után Le Pen büszkélkedhet a legtöbb támogatóval. S mivel Mélenchon a második fordulóban már nem vehet részt, Le Pen akár az ő táborából is kihasíthat egy valamire való választói szeletet.
Számos baloldali elemző szerint ugyan erre kevés az esély, ám e forgatókönyv valós veszélyét érzékelteti, hogy a választások előtt Mélenchon már előre menekülve kijelentette, bármi történik, arra kérte radikális híveit, hogy a második fordulóban ne szavazzanak Le Penre. A fentiek ismeretében azonban, miszerint a válsághelyzetben lévő baloldal milliószámra hagyott árván bizonyos választói rétegeket, könnyen lehet, hogy épp a saját táboruk csúfos helyzetéből kiábrándult szavazók lesznek azok, akik hatalomra segítik a Nemzeti Tömörülés elnökét.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
